Távcsövet ragadva az Uránusz zöldes és a Neptunusz kékes korongjában is gyönyörködhetünk.
A bolygósorakozó résztvevői
Február elsején és másodikán, illetve az azt követő napokon is mindenképpen érdemes kimenni a szabad ég alá a sötétség beálltával. Ugyanis Naprendszerünk bolygói felsorakoznak a téli égen, és ez remek lehetőséget biztosít, hogy a Merkúr kivételével az összes bolygót észlelhessük. Szabad szemmel a tündöklő Vénuszt, a vörös Marsot, az ég tetején ragyogó Jupitert és a narancsos Szaturnuszt láthatjuk. Csillagászati távcső segítségével a fentebb felsorolt bolygókon túl az Uránusz és a Neptunusz planétákat, illetve azok holdjait is észlelhetjük. Sőt mi több, az Esthajnalcsillag mellett az Iris aszteroidát is távcsővégre kaphatjuk. Továbbá a Hold fantasztikus kráterei és hegyvonulatai csakis ránk várnak február első hetében.
Szombat esti égi hármas
Február elsején az észlelést érdemes este fél hétkor kezdeni, amikor már elég közel a csillagászati sötétség. A nyugati égboltra tekintve a Hold–Vénusz–Szaturnusz hármasában gyönyörködhetünk. A 18 fokos magasságban lévő Hold fázisa csak 13%-os lesz, így egy vékony holdsarlóban és a hamuszürke fény jelenségében egyaránt gyönyörködhetünk. Az utóbbi jelenséget az okozza, hogy a Föld óceánjai és felhői visszaverik a Napról érkező fényt, ami halványan megvilágítja égi kísérőnk teljes korongját. Már egy kisebb méretű – 7 centiméter körüli tükör- vagy lencseátmérőjű – csillagászati távcsővel és 80-szoros nagyítással megcsodálhatjuk égi kísérőnk felszíni képződményeit. A vékony holdsarlón azonnal szemet szúr a Válságok Tengere (Mare Crisium), amely egy hatalmas, fekete színű bazalttenger égi kísérőnk keleti peremén. Több mint 3 milliárd évvel ezelőtt egy óriási becsapódás érte a Hold ezen területét. Az elvékonyodott kérgen keresztül a láva feltöltötte a becsapódási medencét, majd megszilárdult és létrejött az 556 kilométer átmérőjű bazalttenger.
A Válságok Tengerétől délre egy káprázatos kráterhármast észlelhetünk. A holdi tengerhez legközelebb a Langrenus-kráter található, amely 132 kilométer átmérőjű és 3,2-1-1 milliárd évvel ezelőtt jött létre. Nemcsak az óriási méretével, hanem a hatalmas lépcsőkre emlékeztető teraszos falaival, valamint a kettős központi csúcsával is lenyűgözi az észlelőket. Alatta helyezkedik el a szintén nagy, 147 kilométer átmérőjű Vendelinus-kráter. A lepusztult falú képződményben több mellék- és parazitakrátert is megfigyelhetünk. Végül a hármas legutolsó és egyben legnagyobb tagja, a Petavius-kráter következik. Ennek átmérője 177 kilométer és 3,8-3,2 milliárd évvel ezelőtt keletkezett. A felszíni képződménynek nemcsak teraszos falaiban, hanem a több csúcsos központi hegységében is gyönyörködhetünk. Sőt mi több, a kráter közepétől egészen annak széléig egy ősi lávacsatorna maradványait is megfigyelhetjük, amely több 10 kilométer hosszan szeli át a Petaviust. Derült idő esetén érdemes távcsövet ragadni és megtekinteni az ősi bazalttengert, valamint az alatta lévő kráteróriásokat. A több milliárd éves felszíni képződmények teraszos falai, központi csúcsai, a hatalmas egykori lávacsatorna és a mellékkráterek fenséges látványt biztosítanak. A következő napok során égi kísérőnk egyre magasabban lesz látható az égen, és a növekvő fázisának hatására felfedi előttünk további fantasztikus krátereit, hatalmas hegyvonulatait és óriási tengereit.
A naplementében sziporkázó Esthajnalcsillag
A Holdtól északra, azaz felfelé lesz látható a ragyogó Esthajnalcsillag,a Vénusz, mégpedig 23 fokkal a horizont felett. -4,8 magnitúdós fényességével ez a legfényesebb tagja a bolygósorakozónak. Már szabad szemmel is igen megkapó látványt nyújt belső bolygószomszédunk, igazi szépségét viszont csak távcsővel – már egy kisebb méretű, 7 centiméter körüli tükör- vagy lencseátmérőjű – és 100-szoros nagyítással figyelhetjük meg. Ahogyan robog a planéta az alsó együttállás felé – az a pozíció, amikor a Vénusz a Föld és a Nap között helyezkedik el –, egyre nagyobb lesz a látszó átmérője, továbbá a sarlója is folyamatosan vékonyodik. A hétvége során 37-36%-os Vénusz-sarlóban gyönyörködhetünk, és a következő napokban megfigyelhetjük, ahogyan a sarló egyre vékonyabb lesz. Így mindenképpen érdemes felkeresni a bolygót az esték során és gyönyörködni az egyre vékonyabb sarlójában. A jelenséget az okozza, hogy az égitest belső bolygó, azaz közelebb kering a Naphoz, mint a Föld, így a Holdhoz hasonló fázisai vannak. Amikor az Esthajnalcsillag az alsó együttállásból átmegy a felső együttállás felé – az a pozíció, amikor központi csillagunk a Föld és a Vénusz között helyezkedik el –, akkor a Vénuszt hajnalban észlelhetjük, és a fázisa folyamatosan növekszik. A felső együttállás után ismét közeledik bolygónk felé, és akkor már az esti égbolton észlelhetjük, ahogyan a bolygó egyre csökkenő fázisokat mutat.
A szerelem istennőjéről elnevezett bolygónak számos izgalmas tulajdonsága van. Mivel átmérője 12104 kilométer, ami majdnem megegyezik bolygónkéval, úgy is szokták említeni az égitestet mint a Föld ikertestvére. Azonban nem sok közös van a saját bolygónk és annak belső szomszédja között. A Vénusz 225 nap alatt kerüli meg központi csillagunkat, azonban lassú forgása miatt 243 napra van szüksége, hogy megforduljon a tengelye körül. Emiatt hamarabb telik el egy év, mint egy nap. Sőt mi több, egy elmélet szerint évmilliárdokkal ezelőtt egy hatalmas égitest találta el a planétát, amelynek következtében retrográd lett a forgása, de elképzelhető, hogy a Vénusz sűrű légköre kényszerítette erre. Ennek következtében a vénuszi napfelkelte észleléséhez nyugati irányba, míg a naplemente megtekintéséhez keleti irányba kell tekinteni a Vénusz elszínén állva. Azonban nem lenne egyszerű dolgunk észlelni a jelenséget, mivel a bolygó vastag szén-dioxid-légköre miatt a felszíni légnyomás 92-szerese a földiének. Ráadásul aligha kellemes, 465 Celsius-fok az átlaghőmérséklet a felszínen.
Naprendszerünk legszebb gyűrűs bolygója
A Holdtól jobbra lefelé, azaz délnyugati irányban láthatjuk Naprendszerünk legszebb gyűrűs bolygóját, a Szaturnuszt. A planéta 12 fokkal lesz a horizont fölött, a Vízöntő csillagképben. Az 1,1 magnitúdós bolygó szabad szemmel narancsos fénypontnak fog látszani, azonban már egy kis távcsővel is több izgalmas jelenséget figyelhetünk meg. Egy 10 centiméter körüli tükör- vagy lencseátmérőjű távcsővel és 150-szeres nagyítással jól kivehető lesz a Szaturnusz 16 ívmásodperces korongja és óriási gyűrűrendszere, amely jelenleg majdnem teljesen az éléről látszik. A Cassini űrszondának köszönhetően tudjuk, hogy nagyjából 400 millió évvel ezelőtt keletkezett a Naprendszer legszebb gyűrűrendszere. Két elmélet is van a keletkezésére, az első szerint az egyik holdja átlépte a Roche-határt, és a bolygó gravitációs ereje összeroppantotta a kis égitestet. A másik elmélet szerint két jeges hold ütközött, és a darabjaik pályára álltak a planéta körül.
A másik izgalmas jelenség, amit távcsövünkben észlelhetünk, az, hogy a gázóriástól jobbra egy halvány, égitest helyezkedik el. A Titan Naprendszerünk második legnagyobb holdja – átmérője nagyobb, mint a Merkúr bolygó – és az egyik legizgalmasabb égitest. A Huygens leszállóegysége 2005 januárjában leszállt a Titan felszínére, és ereszkedés közben számos adatot és képet gyűjtött a légköri, majd a felszíni viszonyokról. A Földet leszámítva a Titan az egyetlen égitest a Naprendszerünkben, amelynek a miénkhez (légnyomás tekintetében) hasonló légköre van. A légkör legnagyobb részben nitrogénből áll, valamint nyomokban metánt is tartalmaz. A hold narancssárga-barnás színét a szénhidrogének okozzák, a felszíne fölötti 100–200 km-re tholin (nitrogénben gazdag szerves anyagot tartalmazó) ködréteg található. A Titan északi és déli pólusán annyira hideg van, hogy a metán folyékony állapotban van. Hatalmas metántengerek borítják a hold felszínét, amelyek párolognak, és létrejönnek a metánfelhők, majd a metáneső. A legnagyobb ilyen metántenger a Kraken Mare, ez a Kaszpi-tenger méretét is felülmúlja. A NASA Dargonfly küldetésének majd az lesz a célja, hogy egy leszállóegység landoljon ismét a Titan felszínén, majd egy kvadrokopter legalább három éven át vizsgálná az égitestet.
Azonban a Szaturnusz nem csak gyűrűrendszerével és hatalmas kísérőjével kápráztat el bennünket. Szombat este egy binokulár vagy távcsövünk segítségével azt láthatjuk, hogy Naprendszerünk második legnagyobb bolygója két fényesebb csillag között foglal helyet az égbolton. A khi Aqr nevű, M típusú csillag 5,1 magnitúdós, és 530 fényévre található tőlünk. Felszíni hőmérséklete csak nagyjából 3000 fokos, ezért vörös színűnek látjuk. Társa, a fí Aqr szintén M típusú csillag, de ez csak 202 fényévre van a Földtől, azonban a fényessége 4,2 magnitúdó. Az M típusú csillagok a leggyakoribbak a Tejútrendszerben, és a csillagállomány 80%-át adják. A Szaturnusz és a két csillag között kevesebb mint egy fok lesz a távolság, így kis nagyításon egy kézi látcsőben megpillanthatjuk a legszebb gyűrűsbolygót és a két vörös csillagot is.
A láthatatlan égi háromszög
A nyugati égbolton távcsővel egy olyan jelenséget is megfigyelhetünk, amely szabad szemmel láthatatlan. Szombaton 18:30-kor, Holdunktól északkeleti irányba, azaz balra felfelé 3 fokra és 10 ívpercre található a Neptunusz. A bolygó háromszöget alkot a Vénusszal és égi kísérőnkkel, azonban a görög tengeristenről elnevezett bolygót csak távcsővel észlelhetjük. Ennek oka, hogy a Neptunusz, amely Naprendszerünk legkülső bolygója – átlagos távolsága a Naptól 4,5 milliárd kilométer –, és a fényessége ezért 7,8 magnitúdó. Az emberi szem érzékelésének határa pedig 6 magnitúdó, így szabad szemmel nem látható az égitest. Egy 10-15 centiméteres tükör- vagy lencseátmérőjű távcsőre és 200-250-szeres nagyításra lesz szükségünk, hogy észleljük a bolygó, 2,2 ívmásodperces, kékes színű korongját. Amennyiben 25-30 centiméter átmérőjű csillagászati távcsővel észleljük az égitestet, akkor esélyünk van annak legnagyobb holdját, a Tritont is megtekinteni egy holdmentes éjszakán, amikor nagyon magasan van a horizont felett. Azonban a 21 fok magasan lévő planéta legnagyobb kísérőjének az észleléséhez megfelelőbb légköri körülmények szükségesek. Azonban ha sikerrel járunk, akkor a Neptunusztól közel lesz látható a 13,5 magnitúdós kísérő, amely egy halvány csillagként fog látszani a bolygó mellett.
Galileo Galilei volt az első csillagász, aki távcsővel megpillantotta a Neptunuszt. A tudós 1613 januárjában a Jupitert észlelte, amely szoros együttállásban volt Naprendszerünk legtávolabbi bolygójával, azonban ő még egy halvány csillagnak gondolta (még az elmozdulását is leírta a jegyzetében!). A következő előrelépés a bolygó felfedezéséhez vezető úton az Uránusz megtalálása volt 1781-ben, ami William Herschel nevéhez fűződik. A csillagászok ezután évtizedeken át vizsgálták az új bolygót, és kiderült, hogy a számított és a megfigyelt pályája nem egyezett. Az anomáliára azt a megoldást találták, hogy az Uránuszon túl egy másik bolygónak is lennie kell, ami befolyásolja a hetedik planéta pályáját. 1846-ban Johann Gottfried Galle sikeresen felfedezte Urbain Jean Joseph Le Verrier számításai alapján Naprendszerünk legtávolabbi bolygóját. A következő izgalmas felfedezést a Voyager–2 űrszonda tette, ami 1989-ben elrepült a Neptunusz mellett, és nemcsak a bolygót, hanem annak legnagyobb holdját, a Tritont is lefényképezte. A Hold vizsgálata során kiderült, hogy ellenkező irányba kering, mint amerre a Neptunusz forog. Ennek az lehet az oka, hogy a Triton a Neptunuszon túli Kuiper-övben keletkezett, majd később a bolygó befogta. Elképzelhető, hogy a Triton holdon folyékony óceán található. Az ESA (Európai Űrügynökség) és a NASA is gondolkozik azon, hogy 2040-2050 körül egy űrszondát küld a messzi bolygóhoz.
A (7) Iris aszteroida észlelése
A csillagászati jelenség során nem csak a Holdat és Naprendszerünk bolygóit – kivétel a Merkúr – észlelhetjük, hanem az Iris aszteroidát is. A Mars és a Jupiter között található kisbolygó észlelése azonban nem egyszerű és nem egy éjszakás feladat. Egy 10 centiméter körüli csillagászati távcsőre van szükségünk, viszont az eddigiekkel ellentétben nincs szükségünk nagy nagyításra. A Vénusztól északnyugati irányba, azaz jobbra felfelé kell haladnunk 1 fokot és 48 ívpercet. A majdnem 23 fok magasságban lévő aszteroida megtalálásához érdemes csillagtérképet használni, vagy a lambda Psc csillagtól felfelé 27’-et mozdítanunk a távcsövünket. Az Iris a Mars és a Jupiter közötti aszteroidaöv negyedik legnagyobb objektuma, átmérője kicsit több mint 200 km. Ez a fél Magyarországnyi méret nem elegendő, hogy felvegye a fizikailag kedvező gömb alakot, így a kisbolygók családját gazdagítja. Hatalmas mérete ellenére sem láthatjuk az alakját, hanem egy halvány, csillagszerű objektumként jelenik meg a 10 magnitúdós égitest, amelynek látszó átmérője 0,11 ívmásodperc. Érdemes több éjszakán át felkeresni a szivárvány istennőjéről elnevezett aszteroidát, mivel sokkal gyorsabban mozog, mint a háttércsillagok. Ennek következtében megtekinthetjük, ahogyan a háttércsillagokhoz képest minden este más-más pozícióban van.
A véletlenül felfedezett bolygó, az Uránusz
Naprendszerünk hetedik bolygója, amely sokáig ismeretlen volt a csillagászok számára, a déli égbolton lesz látható, 61 fok magasan, a Kos csillagképben. Kedvező pozíciója ellenére érdemes mégis csillagtérképet használni a megkereséséhez. Egy 10-15 centiméteres csillagászati távcsőre és 150-szeres nagyításra lesz szükségünk, hogy megtekinthessük a bolygó zöldes, 3,6 ívmásodperces korongját. Sőt mi több, 30 centiméteres vagy annál nagyobb csillagászati távcsővel már esélyünk van a planéta négy legnagyobb holdjának az észlelésére is. Az Ariel, Umbriel, Titania és Oberon megfigyelése nem egyszerű feladat, mivel 14-15 magnitúdósak. Azonban egy alacsony lég- és fényszennyezésű égbolton, megfelelően nyugodt légkör esetén egy nagy átmérőjű csillagászati távcső segítségével nemcsak az Uránusz zöldes korongját, hanem az egyik vagy akár több kísérőjét is megpillanthatjuk, amelyek halvány csillagként látszanak a planéta mellett. A kísérők észlelésével érdemes az első este próbálkozni, mivel égi kísérőnk egyre nagyobb fázisa fokozatosan rontani fogja az égi háttér sötétségét.
Az ókori csillagászok ugyanabból az okból nem fedezték fel az Uránuszt, mint a Neptunuszt. A planéta 5,7 magnitúdós, ezért szabad szemmel éppen nem látható. A távcsövek elterjedése ellenére a csillagászok nem gondolták, hogy a Szaturnuszon túl két bolygó található. Azonban 1781 márciusában William Herschel, miközben kettőscsillagok és üstökösök után kutatott, megpillantott egy halvány, apró „ködös csillagot”. Elsőként üstökösnek gondolta, és többször is megfigyelte, miközben lejegyezte a pozícióját. Az eredményeit közölte a korszak tudósaival, és az orosz akadémián dolgozó Andrej Ivanovics Lexell pályaszámításokat is végzett. Az eredmények mindenkit megleptek, mivel kiderült, hogy Naprendszerünkben nem csak szabad szemmel is látszómegfigyelhető bolygók vannak. A távoli bolygó több mint 2,8 milliárd kilométerre van a Földtől, és 84 év alatt kerüli meg a központi csillagunkat. A közel 90 fokos tengelyferdesége miatt a pólusoknál 42 éven át felváltva nappal vagy éjszaka van. A Földön jól ismert nappalok és éjszakák váltakozását csak az egyenlítőjének egy szűk sávjában tapasztalhatjuk meg. A Voyager–2 űrszonda volt az első űreszköz, amely 1986-ban eljutott a távoli gázóriáshoz. A szonda felfedezett más kísérőket is a gázóriás körül, és az adatainak újraelemzése után elképzelhető, hogy az egyes holdakon folyékony óceán is lehet. Az ESA hosszú távú tervei között szerepel, hogy űrszondát küld az Uránusz és holdjai megfigyelésére, annak érdekében, hogy még többet tudjunk meg a távoli gázóriásról.
A bolygók királya, a Jupiter
Naprendszerünk legnagyobb bolygója a második legfényesebb planétaként lesz jelen a téli bolygóparádén, -2,5 magnitúdós fényességével. Ezért szabad szemmel is jól megfigyelhetjük a délnyugati égbolton, a Bika csillagképben. A gázóriás pozíciója szinte tökéletes a csillagászati megfigyeléshez, mivel 61 fokos magasságban lesz. Már egy binokulár vagy kisebb távcső segítségével megtapasztalhatjuk Galilei élményét, aki elsőként fordította távcsövét a bolygó felé. A Jupiter körül négy fényes, csillagszerű pontot észlelhetünk, amelyek az Io, Europa, Ganymedes és a Callisto holdak. Az itáliai csillagászról elnevezett égitesteknek rendkívül különleges tulajdonságaik vannak, amelyek egyedivé teszik őket a Naprendszerünkben.
A bolygóhoz legközelebb az Io kering, amely nem csak az egyik legszínesebb hold a Naprendszerünkben, hanem a legvulkanikusabb is. A hatalmas árapályerők következtében rendszeresek a hatalmas vulkánkitörések. Ezek során a kénnek különböző változatai kerülnek a felszínre, mint az elemi kén, a dikén és a kénhó, továbbá a hatalmas lávafolyamok, amelyek megszilárdulva fekete színű bazaltot hoznak létre. A Jupiterhez második legközelebb az Europa található, amely számos tulajdonsága miatt évek óta lázban tartja a tudósokat. A kísérőt több tíz kilométer vastag jégpáncél borítja, azonban a jeges felszín alatt legalább kétszer annyi víz van, mint a Földön. Sőt mi több, a Juno űrszonda 2022-ben csak 352 km-re haladt el az Europa hold mellett, és a ritka légkörében oxigént és hidrogént talált. A James Webb űrtávcső a következő évben szén-dioxidot talált a jéggel borított felszínen, amely nagy valószínűséggel az Europa óceánjából származik. A bolygótól harmadik legtávolabb a Ganymedes helyezkedik el, amely Naprendszerünk legnagyobb holdja. Az átmérője 5268 kilométer, így nagyobb, mint a Merkúr bolygó. A méretén túl rendkívül gyenge mágneses mezője van, amely . A 150 kilométer vastag jégpáncél alatt 100 kilométer mély óceán található, ami sokkal több vizet tartalmaz, mint amennyit a mi bolygónk. A nagy holdak közül a Jupitertől legtávolabb a Callisto kering. A 150 kilométer vastag felszíni jégpáncél alatt 150-200 km vastag óceán található, azonban a legizgalmasabb képződmény a felszínén található: a Naprendszer legnagyobb több gyűrűs becsapódási krátere. A Valhalla átmérője 1800 kilométer, azonban igazi szépsége csak az űrszondák felvételén látható.
A Nagy Vörös Folt
Azonban nemcsak a Galilei-holdakat észlelhetjük az este folyamán, hanem Naprendszerünk legnagyobb kozmikus viharát is. Egy 10 centiméter körüli távcsővel és 100-150-szeres nagyítással megfigyelhetjük, ahogyan 21:30-kor befordul a nagy Vörös Folt a Jupiter felhősávjainál. A hatalmas vihar átmérője 14.000 kilométer, ami azt jelenti, hogy bolygónk könnyedén beleférne. A jelenséget már évszázadok óta megfigyelik a csillagászok, azonban a 19. század végén még 40.000 kilométernél is nagyobb volt a kozmikus vihar. A hosszú évtizedek alatt a hatalmas örvény átmérője egyre kisebb lett, és várhatóan el fog tűnni a Jupiter felszínéről. A hatalmas kozmikus vihart 23:20-kor láthatjuk legjobban, ekkor lesz a bolygokorong függőleges középvonalán, majd vasárnap 01:15-ig észlelhetjük rajta.
A Galilei-holdak eltűnése és előbukkanása
Egy igazán káprázatos csillagászati jelenséget figyelhetünk meg vasárnap este. Az észlelést érdemes ugyanúgy, mint szombaton 18:30-kor kezdeni, és a délkeleti égboltra kell tekintenünk. A Bika csillagképben, 61 fokos magasságban fog ragyogni a Jupiter, rajta ekkor megfigyelhető lesz a Nagy Vörös Folt, legjobban 19:15-kor, egészen 21:15 percig. Akár egy kis távcsővel és 100-150-szeres nagyítással is megfigyelhetjük a 43 ívmásodperces bolygókorongot és rajta Naprendszerünk legnagyobb viharát.
Azonban távcsövünkbe tekintve azt is észrevehetjük, hogy a négy Galilei-hold helyett ma este csak hármat látunk. Ahogyan az óriási kísérők keringenek Naprendszerünk legnagyobb bolygója körül, előfordul, hogy áthaladnak a bolygó előtt, és ekkor árnyékuk megfigyelhető a Jupiter színes felhősávjain. Időnként pedig a bolygó korongja mögé is kerülnek, így a fedés miatt nem lehet látni az adott égitestet, azonban a bolygó mögé belépést és a mögüle kilépést remekül meg lehet figyelni, és erre tökéletes példa lesz a következő esemény. Az Io holdat megfigyelve azt láthatjuk, hogy az égitest egyre közelebb halad a gázóriáshoz. 21:57-kor már közvetlenül a bolygó korongja mellett, jobbra lent (egyenes állású képet adó távcsőben) lesz látható, és 4 perc alatt eltűnik a Jupiter mögött. Eközben megfigyelhetjük, ahogyan az Europa kilép a bolygó árnyékából. 21:55-kor a Jupitertől balra fent, kicsit távolabb azt lehet észlelni, ahogyan az Europa 4 perc alatt fokozatosan előbukkan a Jupiter árnyékkúpjából.
Varázslatos ahogy élőben látható lesz a holdak mozgása néhány perc alatt.
A vörösen tündöklő Mars
Külső bolygószomszédunk a harmadik legfényesebb tagja lesz a csillagászati jelenségnek, és vörös színe miatt könnyen észrevehető lesz. A keleti égboltra tekintve azonnal szemet szúr a vörös bolygó, amelynek fényessége -1,1 magnitúdós lesz. Külső bolygószomszédunk nagyjából 40 fokkal lesz a horizont felett 18:30-kor mindkét nap, és egy 10 centis távcsővel 100-150-szeres nagyítással már felszíni alakzatokat is megfigyelhetünk a 13,6 ívmásodperces bolygókorongon. Természetesen minél nagyobb a távcsövünk átmérője, annál jobb felbontásban csodálhatjuk meg a planéta felszíni alakzatait. A Mars tökéletes megfigyelhetőségéhez rendszeresen 2 évet és 2 hónapot kell várnunk, mivel elnyúlt pályán kering a Nap körül, így nem érdemes elmulasztani a mostani alkalmat. Külső bolygószomszédunkon két főbb felszíni alakzatot is megfigyelhetünk a bolygósorakozó alkalmával, amennyiben sötétedés után azonnal elkezdjük az észlelését a két hétvégi nap valamelyikén. A bolygó északi pólusánál láthatjuk a poláris csuklyát, amely egy szárazjégből álló hatalmas felhőréteg. Távcsövünkben fehér derengésként jelenik meg, továbbá egy vörös színszűrő segítségével láthatjuk a felhők alatt lévő hóhatárt is. Azonban a hatalmas, fehér színű poláris csuklyából egy fekete színű bazalttenger nyúlik ki, majdnem a Mars közepéig. A Mare Acidalium egyike a nagy marsi bazalttengereknek, amelyek nagyon hasonlóak a fekete holdtengerekhez.
A több napon át tartó bolygóparádét mindenképpen érdemes megtekinteni szabad szemmel és csillagászati távcsővel is. A Vénusz korongja egyre szebb sarlókat mutat, miközben a Hold egyre nagyobb fázisban tündököl az égbolton, és felfedi fantasztikus krátereit és hegyvonulatait. Továbbá ránk vár még a Jupiter Nagy Vörös Foltja és Galilei-holdjainak tánca. Tovább a Marson ekkor még könnyen meg lehet pillantani a felszíni alakzatokat is.
Szerző: Vizi Róbert, Bemutató csillagász