Szeptember 17-én, kedd este szabad szemes együttállást figyelhetünk meg. A délkeleti égboltra tekintve 20:00-kor, 12 fokos magasságban láthatjuk a hatalmas teliholdat, amelytől 5 fokra, északnyugati irányban, jobbra fentebb Naprendszerünk második legnagyobb bolygóját, a Szaturnuszt láthatjuk. A 0,6 magnitúdós bolygó fényes csillagként látszik majd égi kísérőnk mellett. A távcsöves vagy binokulárral történő észlelést érdemes 21:00 után elkezdeni, amikor a páros már 21 fokos magasságban lesz. Így a fény- és légszennyezés, valamint a légköri turbulenciák kevésbé zavarják a látvány megtekintését. A telihold sugársávos krátereivel, míg a Szaturnusz hatalmas gyűrűrendszerével várja az észlelőket.
A Hold északi féltekéjén található Copernicus-kráter az egyik leglátványosabb alakzat égi kísérőnk felszínén. Már egy kezdő csillagászati távcsővel, amelynek a tükör/lencseátmérője 5 centiméter körül van, jól észlelhető a holdkorong közepétől balra fentebb található kráter számos tulajdonsága. Ha 80-szoros nagyítást használunk, jól kivehetőek a kráter közepén lévő központi csúcsok és a teraszos falai. Sőt mi több, a 93 km átmérőjű képződmény körül hatalmas, fehér színű sugársávrendszert észlelhetünk. A másik kráter, amelyet érdemes felkeresnünk, a Hold déli féltekéjén található, a holdkorong közepétől lefelé, a kráterekkel sűrűn borított részén. Ez a Tycho-kráter, amelynek 85 km-es átmérője és központi csúcsa már önmagában is szép látványt biztosít. Azonban a több száz kilométer hosszú sugársávjai egyedivé teszik a Hold felszínén, és mindenki számára káprázatos látványt nyújt. Az észleléséhez a fentebb említett távcsőparaméterek elegendőek.
A Szaturnusz észleléséhez már nagyobb, 10 centiméter körüli távcsőre van szükségünk. 150-szeres nagyításon jól kivehető lesz a bolygó hatalmas gyűrűrendszere. Jelenleg a bolygó gyűrűjére majdnem éléről látunk rá, így kevésbé lehet megfigyelni a gyűrűrendszer struktúráját. Az egyik legizgalmasabb jelenségre már nem kell sokat várnunk, mivel a következő év márciusában pontosan éléről látunk rá. Ekkor a legnagyobb csillagászati távcsövekkel sem lehet megfigyelni a bolygó gyönyörű gyűrűit, mivel a vastagságuk csak néhányszor tíz méter. A Szaturnusz mellett feltűnik egy halvány fénypont, a Titan hold. Naprendszerünk második legnagyobb holdja kivételes, mert légkör burkolja, valamint az északi és déli pólusán folyékony metántavak és -tengerek találhatóak.
Az óriási telihold részleges fogyatkozása
Szeptember 18-án, szerda hajnalban két csillagászati jelenséget is megfigyelhetünk, amelyhez nincs feltétlenül szükségünk semmilyen segédeszközre. Az első maga az óriási telihold. Ezt a jelenséget az okozza, hogy égi kísérőnk ellipszispályán kering bolygónk körül. Ennek következtében van egy pont, amikor a legközelebb van hozzánk és egy másik, amikor a legtávolabb. A legnagyobb távolság a Földtől 405.000 kilométer. Azonban a Hold szerda hajnalban csak 355.000 kilométerre lesz a Földtől. Amikor a legközelebbi és legtávolabbi Holdat összehasonlítjuk, akkor felfedezhetünk egy minimális különbséget a látszó átmérőjében. Földközelség idejében 12%-kal nagyobbnak látjuk, mint amikor a legmesszebb van, de nagyon nehéz észrevenni a különbséget. Sajnos a méretbeli eltérés annyira kicsi, hogy nehéz érzékelni, azonban a lentebbi ábra már sokat tud ezen segíteni.
A következő jelenség pedig az év egyetlen részleges holdfogyatkozása. A Föld árnyékába belépés előtt, 3/4 négy után már észre lehet venni szabad szemmel, hogy a Hold jobb felső része kezd kicsit elsötétedni, mintha egy lepel borulna rá: ez a félárnyék, latin nevén penumbra. A sötétedés egyre fokozódik míg hajnali 4:13-kor a délnyugati égbolton, 21 fokos magasságban az égi kísérőnk még a Vízöntő csillagképen tartózkodva belép a bolygónk árnyékába. Az árnyékot, azaz az umbrát, a Hold jobb felső pontján figyelhetjük meg először, mintha valami sötétebb dolog beleharapott volna a fényes holdkorongba. Ennek megfigyeléséhez nincs feltétlenül szükségünk csillagászati segédeszközre, de ha van lehetőségünk, akár már egy kézi látcső is tud még pluszt adni a látványhoz. A következőkben percről percre növekedni fog a sötétebb terület, ahogy a Hold beljebb kúszik a Föld árnyékába. A fogyatkozás 4:44-kor éri el a maximumát, ekkor a Hold 8,5%-a lesz árnyékban, még kényelmes 16 fokkal a horizont felett. Az árnyékos rész távcsövekben érezhetően pirosas-vöröses színű lesz. Ezt követően fokozatosan kilép égi kísérőnk bolygónk árnyékából, és 5:16-kor, 11 fokkal a látóhatár felett véget ér a csillagászati jelenség. Szerencsére a következő év szeptemberében teljes holdfogyatkozásban gyönyörködhetünk.
Hogyan történnek a holdfogyatkozások
Központi csillagunk, a Nap megvilágítja bolygónkat, amelynek kb. 1,4 millió kilométer hosszú, kúp alakú árnyéka van. Ez háromszor hosszabb a Hold távolságánál, és az árnyékkúp szélessége égi kísérőnknél kb. 9000 kilométer átmérőjű, amelybe a Hold 2,5-szer belefér. Amikor a Hold belép az árnyékkúpba, megtörténik a holdfogyatkozás, amely lehet teljes és részleges. Ha csak megközelíti az árnyékkúpot, akkor azt félárnyékos fogyatkozásnak hívjuk. A jelenség a Föld azon pontjairól látható, ahol hűséges égi kísérőnk a látóhatár felett helyezkedik el. Teljes holdfogyatkozás esetében sem tűnik el általában az égitest egészen, hanem különböző színekben pompázik, lehet vörös, szürke, narancs. A kék szín is megjelenhet a Hold felszínén egy sávban, de csak a fogyatkozás részleges fázisában. A jelenség oka, hogy bolygónk légköre megtöri és szórja a Napból érkező fényt, amelynek következtében az árnyéknak a Föld felszínétől mérve csak kb. 260.000 kilométeres szakaszába nem jut fény egyáltalán. Azonban a Hold jóval messzebb van ennél, így szórt fény még el tud jutni a felszínére, és a fentebb leírt színekben láthatjuk az égitestet. Minden egyes fogyatkozás árnyéka kicsit már színű az éppen aktuális légköri viszonyoktól függően.
Egy egészen speciális esetben, ha rövid idővel (hetekkel, néhány hónappal) a teljes holdfogyatkozás előtt erőteljes vulkánkitörés történik a Föld egy pontján, amely nagy mennyiségű vulkanikus port és hamut szór a felsőlégkörbe, a teljes fogyatkozás olyan sötét is lehet, hogy szinte teljesen eltűnik a Hold. Ilyenre legutóbb 1992 decemberében volt példa.
A legszebb gyűrűs bolygó
Naprendszerünk számos bolygóval büszkélkedhet, azonban a Szaturnusz nem csak hihetetlen méretével – a bolygó 116.000 km átmérőjű – és holdjainak számával –146-ot fedeztek fel eddig –, hanem gyűrűrendszerével is kiemelkedik. Galileo Galilei 1610-ben elsőként nézte távcsövön át a bolygót, és észrevette, hogy valami furcsa alakzat van körülötte. Mivel a távcsöve még nagyon kezdetleges volt, így nem igazán tudta, hogy mit is lát pontosan. A következő évszázadokban a csillagászok megpróbálták megfejteni, hogyan és mikor is jöhetett létre a 280.000 km átmérőjű gyűrűrendszer. A 20. század nagy részében az a tudományos tézis volt elfogadott, hogy mind a két objektum egyszerre keletkezett. Azonban a Cassini űrszondának köszönhetően, amely 2004–2017 között vizsgálta az égitestet, sokkal pontosabban tudják rekonstruálni az eseményeket a csillagászok.
Az űrszonda Cosmic Dust Analyzer nevű tudományos eszköze azt vizsgálta, hogy a gyűrűt alkotó hatalmas jégtömbökön mennyi por rakódott le. A Naprendszerünkben lévő hatalmas pormennyiség folyamatosan áramlik és lerakódik az egyes égitestekre. Az apró kőzetmorzsák mennyiségéből meg lehet állapítani az adott objektum korát. Hasonló a módszer, mintha egy épületben különböző időpontokban elhelyezünk tárgyakat, és az idő múlásával az egyik porosabb lesz, mint a másik. Az adatok elemzése után a tudósok 400 millió évesnek becsülik a hatalmas kiterjedésű gyűrűrendszert. Kialakulásáról még mindig folynak a viták, jelenleg két fő elmélet versenyez egymással. Az első szerint a Szaturnusz egyik holdja túlságosan közel került a bolygóhoz, amelynek hatalmas gravitációs ereje szétszakította. A második alapján két kisebb holdja ütközött össze, majd az óriási darabok pályára álltak. Azonban a hatalmas darabok folyamatosan zuhannak bele a bolygóba, és már csak 100 millió évig gyönyörködhetünk a kiterjedt gyűrűrendszerben.
A Cassini űrszonda szállította a Huygens leszállóegységet, amely a szondáról leválva 2004. december 25-én megkezdte a majdnem 3 hetes utazását Naprendszerünk második legnagyobb holdjához, a Titanhoz. A következő év január 14-én a leszállóegység sikeresen landolt az égitest felszínén, és számos adatot közvetített. Ezeknek köszönhetően tudjuk, hogy a Titannak pontosan miből van a légköre, és az is kiderült, hogy a déli és északi pólusánál folyékony metántavak és -tengerek találhatóak. A már említett területen -180 Celsius-fok van, ilyen alacsony hőmérsékleten pedig a metán már cseppfolyós halmazállapotú. Azonban az egyenlítő felé közeledve már melegebb van, így elkezd párologni, és létrejönnek a metánfelhők, amelyből metáneső esik. Ez a jelenség hasonló a víz körforgásához, a legnagyobb metántenger, a Kraken Mare nagyobb, mint a bolygónkon található Kaszpi-tenger.
A jövőben a NASA újabb küldetést tervez a Titanra, amely a Dragonfly (szitakötő) nevű mini helikoptert fogja eljuttatni a holdra. Az eszköz több repülést is végre fog hajtani, a Marson található Ingenuity (találékonyság) mini helikopterhez hasonlóan. A küldetést 2028 júliusában tervezik elindítani, és a szonda 2034-ben érkezik meg a céljához. Ennek köszönhetően még több tudásra teszünk szert Naprendszerünk második legnagyobb holdjával kapcsolatban.
Derült idő esetén mindenképpen érdemes észlelni a Hold és a Szaturnusz együttállását, valamint hajnalban a részleges holdfogyatkozást. Szerencsénkre a fentebbi jelenségek szabad szemmel is láthatóak lesznek, de minden kisebb látcső és távcső további pluszt adhat a látványhoz.
Szerző: Vizi Róbert, Bemutató csillagász