Naprendszerünkben jelenleg 8 bolygót számlálunk. A bolygók egy csillag (a Naprendszer esetében ez a Nap) vagy csillagmaradvány körül keringenek, nem alakult ki bennük a magfúzió (az energiatermelés, vagyis nem csillagok), közel gömb alakúak, gravitációjuk elég nagy ahhoz, hogy tisztára söpörjék a pályájukat.
A második legnagyobb bolygó a rendszerben a „gyűrűs óriás” Szaturnusz. A bolygó különlegessége, hogy sűrűsége még a vízénél is kisebb, tehát ha elméletben kiszelnénk egy szeletet a bolygóból, és vízre raknánk, akkor úszna annak felszínén.
A Szaturnusz közepén szilárd mag található, amelyet egy fémes hidrogénréteg követ (magas nyomás alatt a hidrogén halmazállapotot vált), majd egy folyékony hidrogén- és héliumréteg következik (azonos nyomáson hőmérséklet-csökkenés, vagy azonos hőmérsékleten nyomásnövekedés). A külső ezer km biztosan gáz halmazállapotú, főként molekuláris hidrogént, illetve héliumot tartalmaz. Felhői pedig főként ammóniából és vízgőzből állnak. Leglátványosabb része viszont egyértelműen a kiterjedt gyűrűrendszere, amely a bolygó egyenlítői síkjában található, és 120 ezer km-re nyúlik el attól. Ehhez a nagy szélességhez viszont egy mindössze 20 km-es vastagság tartozik. A gyűrűk sok, Kepler-pályán keringő apró darabokból állnak. A gyűrűkön rések figyelhetők meg: a Cassini-féle osztás az A és B gyűrűket határozza meg. A beljebb található C gyűrűvel együtt ezek alkotják a főbb gyűrűket. A gyűrűk főként centiméter, méter nagyságú jégdarabokból állnak, így nagy az albedójuk, fényvisszaverő-képességük, ezért is ennyire látványosak. Az éles peremük és a vékonyságuk oka, hogy a terelőholdak visszaterelgetik a jégdarabokat. Az A gyűrű külső részénél az Atlas, az F gyűrűnél a Prometheus és a Pandora terelget. A gyűrűk össztömege egy kisebb holdéval egyezik meg, ezért valószínűleg egy, a Roche-határon belülre került, szétesett jéghold maradványai alkotják.
Miközben az égbolton a bolygók és a Hold folyamatosan róják útjukat az ekliptikán, gyakran kerülnek közel egymáshoz, vagy egy-egy csillaghoz. Ilyenkor látványos, minden megfigyelő számára biztosan emlékezetes együttállásokat tudunk megfigyelni.
A Szaturnusz mellett az égbolt másik kincse a Hold, ami egyből szemet szúr, nemcsak fényességével, hanem különböző arculataival. Égi kísérőnk felszínén két eltérő árnyalatú területet különíthetünk el szabad szemmel, világos részeket és sötét foltokat. A világos részek terraterületek, vagyis ősi felföldek, amelyek döntően a Hold déli sarkvidékén fordulnak elő, míg a sötét foltok lapos síkságok, és eekről régen azt gondolták, tengerek, ezért is nevezik ezeket mare területeknek. Ezeket a látványos, hatalmas krátereket és tengereket a felszínbe becsapódó aszteroidák és kisbolygók hozták létre. A holdsarló megfigyelésének már az ókorra visszanyúló hagyományai vannak, mivel annak megpillantásakor vette kezdetét az újabb holdhónap. Manapság is sokakat foglalkoztat a minél vékonyabb, vagyis az újhold utáni, illetve előtti minél fiatalabb, illetve minél idősebb sarló megfigyelése, esetleg fényképezése is.
Január 14-én e két égitest lenyűgöző párosát figyelhetjük meg, 17 órakor pedig mindössze 3,5 fokra lesznek majd egymástól. Amennyiben viszont lemaradnánk az eseményről, vagy borult égbolt lenne, akkor sem kell csüggednünk, ugyanis a kettőst két éjszakán keresztül láthatjuk majd tündökölni az égbolton. Ráadásul 15-én a Neptunusz is csatlakozik a pároshoz, bár ez utóbbi bolygó megfigyeléséhez távcsőre van szükség. Az égi szépségeket kedvelők szívét biztosan megérintő látvány megfigyelését mindenkinek csak javasolni tudjuk.
Borítókép forrása: Balázs Gábor, Piszkéstetői Obszervatórium, 2023-02-21 17:09:00 (eszlelesek.mcse.hu)
Szerző: Varga Nóra, Bemutató csillagász
Svábhegyi Csillagvizsgáló