Ha egy mai ember felnéz a csillagos égre, többnyire űrhajók, fekete lyukak, csillagködök és végtelen fényévek jutnak az eszébe. Az ókori ember máshogy viszonyult az éghez. A régi emberek rengeteg időt töltöttek a szabad ég alatt, ráadásul fényszennyezettség híján olyan ég alatt, melyet ma csak a legkiváltságosabbak tapasztalhatnak meg.
Égismeretük rendkívül alapos volt, hisz olyan létfontosságú eseményeket jelezhettek előre a csillagos ég segítségével, mint a vetés és aratás megkezdésének időpontja vagy a vallási események.
Még ma is szinte mindenki felismer néhány csillagképet az égen. A Nagy Medvét – vagy magyar nevén – a Nagy Göncöl körbe-körbeszáguldó szekerét könnyen megtaláljuk az éjszaka bármely percében. A Nagy Medve csillagkép eredete egészen az ókori görögökig vezethető vissza, csakúgy, mint az északi féltekéről látható ma is használatos csillagképek többsége.
Ha csillagkép-bemutatón veszünk részt, vagy csillagatlaszt veszünk kezünkbe, akkor görög hősökkel és legendáikhoz kapcsolódó mitologikus alakokkal találkozunk elsősorban.
Persze nem a görögök voltak az egyetlenek, akik csillagképeket láttak az égen. Minden kultúra megalkotta saját legendáit az égboltról. Sőt, sok esetben városról városra, törzsről törzsre változtak ezek a történetek. Nem volt ez másképp a Nílus mentén megtelepedett ókori egyiptomiak esetében sem.
Ezekben az évezredekben több birodalom emelkedett fel és hullt vissza a sivatagi homokba, valamint több, mint harminc dinasztia adta át egymásnak az egységet szimbolizáló kettős koronát.
Már innen is sejthetjük, milyen gazdag leletanyag maradt ránk az egyiptomi csillaghitről. Valóban rengeteg papirusz és agyagtábla meséli sokszor egymásnak ellentmondó történeteiket. Ezek a történetek mindig visszatükrözik Egyiptom éppen aktuális hatalmi szerkezetét, vagy az országban széleskörűen elterjedt istenek tulajdonságait.
Az Óbirodalom korából (i.e. 28. századtól 22. századig) kevesebb adat maradt fent az időbeli távolság miatt. Azonban néhány dolgot biztosan tudunk. Az Óbirodalom idejében a túlvilág helyének az eget tartották, annak is egy jól behatárolt részét. Az ide tartozó csillagokat nevezték a „pusztulást nem ismerőknek”.
Ez az égterület a cirkumpoláris csillagok területe, az az égrész, mely soha nem bukik le a látóhatár alá. Ennek a területnek a mérete függ a földrajzi szélességtől. Egyiptomból nézve a cirkumpoláis csillagok mindössze egy 25 fok sugarú körben helyezkednek el az égi pólus körül (ez körülbelül a kinyújtott kezünk nagyarasza), hiszen az égi pólus jóval közelebb látható a horizonthoz, mint hazánkból. Mivel mindig láthatóak az égen, korántsem meglepő, hogy a halhatatlansághoz és az állandósághoz kötötték őket.
Ebben a korban csak a fáraó léphetett be a túlvilági életbe, így viszonylag üres mennyországról beszélhetünk, maximum harminchárom ember néz le innen. Nem tűnik túl izgalmas mennyországképnek, harminckét emberrel összezárva most már öt évezrede, ráadásul mind istennek gondolja magát...
Ebben a korban a fáraó az isteneknél is nagyobb hatalommal rendelkezett, övé volt minden föld, minden ember és minden vagyontárgy az egész királyságban. Írott törvény sem létezett, hisz a fáraó szava volt a törvény. Ilyen nagy központosítás jelenik meg a vallásban is, mely csak az uralkodónak biztosította az öröklétet.
Ekkor születtek meg az egyiptomi csillagképek is. Többjük pontos helye ma már nem ismert, de szerencsére a legfontosabbakat ma is beazonosíthatjuk.
Mivel a csillagok jelentős szerepet játszottak az egyiptomi hitvilágban, így a csillagképek is fontos vallási szerephez jutottak, ellentétben más kultúrák csillagképeivel, ahol elhanyagolható volt ilyen szerepük.
Talán a legfontosabb csillagkép a Sah volt. Egészen pontosan Sah a csillagképet megtestesítő istenség volt, de sok estetben –az egyiptomiakra rendkívül jellemző módon – más istenekkel is azonosították, főleg a későbbi korszakokban. Sah gyakorlatilag soha nem jelenik meg önálló istenként, hanem mint más isteneknek egy aspektusa.
A Sah elsősorban a mai Orion csillagkép területén helyezkedett el, de az alatta lévő Nyúlnak is több csillagát tartalmazta.
Orion történetéről korábban itt írtunk.
A csillagkép a jó erőket összpontosította hitük szerint, így meglehetősen pozitív szerepet kapott.
Másik vallási szempontból fontos csillagkép volt a Mesehtiu, amely a mai Göncölszekér csillagait foglalja magába. A csillagkép neve furamód ökörcombot jelent.
Ma már Egyiptomból csak részlegesen cirkumpoláris, azonban akkoriban teljes egészében az volt (A le nem bukó -vagy ahogy az egyiptomiak mondták - „pusztulást nem ismerő” - égrész évezredek alatt megváltozik).
Mivel a csillagkép soha nem bukott le, így ez a csillagkép kezdetben a halhatatlanság jelképe volt, a mennyország is itt volt, mint láttuk.
Emellett sok más csillagképet is alkottak az egyiptomiak, melyeknek csak körülbelül ismerjük a helyzetét, és vallási szempontból sem voltak ennyire fontosak. Ilyen csillagképek voltak a Sólyomfejű An, aki Mesehtiut döfi le dárdájával, a majom, és a víziló.
Az Óbirodalom alatt viszonylag kevés terülte volt az égnek „foglalt”, pontosabban feljegyzések nem maradtak fent róluk.
Az Óbirodalom szétesését egy átmeneti, zűrzavaros időszak követte. A feljegyzések hiánya miatt ennek hosszúságában sem értenek egyet a kutatók. Mindenesetre a zűrzavarból valamikor az időszámításunk előtti második évezred elején emelkedett fel a Középbirodalom.
Az átmeneti időszakban Egyiptom két gyenge államra bomlott fel. A korszak során rengeteg templomot kifosztottak, ennek is köszönhető, hogy viszonylag keveset tudunk az Óbirodalom csillagászatáról, hiszen a csillagászati ismereteket a papok őrizték.
A korszak több, a mindennapokat is befolyásoló változást hozott. Az átmeneti korban elvesztett hatalmat már soha nem szerezték vissza a fáraók. Többé nem tekintették őket az isteneknél is nagyobbnak. Igaz ezentúl is istenné váltak haláluk után, de szerepük már nem a főisteni szerep volt, és azt sem életükben birtokolták.
Nagy változást okozott egy új isten kultuszának elképesztő népszerűsége. Ez az isten Ozirisz volt, az alvilág istene. Ozirisz, a feltámadott isten legyőzte a halált, így az alvilág királyává válhatott. Ekkor tevődött át a túlvilág helye a Föld alá. Így a fáraók már nem a csillagok közé szálltak, hogy ott maguk is csillagokká váljanak, hanem lefelé indultak meg. Azonban a képzet, miszerint a túlvilág a csillagok között van, soha nem került ki az egyiptomi néplélekből.
Legfeltűnőbb jele ennek, hogy az alvilág hieroglifa jele mindvégig megmaradt kör alakban elrendezett csillagoknak. Egészen a római korig fennmaradt ez a kettőség az alvilág helyével kapcsolatban, sőt a római történelemre is jelentős hatást gyakorolt.
Mikor Julius Caesar halála után egy - a nappali égen is látható - üstökös jelent meg, hamar elterjedt az ősi mítosz, hogy az üstökös a halála után istenné vált uralkodó. Így a későbbi császárok istenítése is ebből az évezredekkel korábbi egyiptomi hagyományból ered.
A már megismert csillagképeink is új értelmet nyertek. Ozirisz - mint aki a halál felett is diadalt aratott -, pozitív isten volt a folyamatosan változó panteonban.
Gyilkosa és egyben testvére volt Sét, aki korábbi semleges szerepével ellentétben az istenek közösségének fenegyerekévé vált. Tisztelete a kor viszonylatában sátánimádásnak számított. Bolygója a Mars lett, amit olyan babonás félelem vett körül, hogy a bolygóábrázolások jelentős hányadáról teljesen hiányzik a Mars.
A már említett Sah és Mesehtiu csillagképek is részlegesen új formát öntöttek. A nevük megmaradt, de Sah Ozirisszel, míg Mesehtiu Séttel lett azonosítva. Az ég szépen lassan az ő csataterükké alakult.
A Sah mellett fénylő Sóthis az égbolt legfényesebb csillaga (Mai nevén Szíriusz). A csillag Ízisz formáját öntette magára, aki Ozirisz felesége és legfontosabb szövetségese volt a gonosz elleni harcban. A bolygók is szépen sorban felsorakoztak az egyik, vagy másik oldalon.
A Középbirodalom sem kerülhette el minden más birodalom sorsát, szerencsecsillaga az időszámításunk előtti 18. században áldozott le. Újabb átmeneti korszak után következett el Egyiptom utolsó nagy ragyogása.
Az i.e. 16 században támadt fel újra, ezúttal azonban mint világbirodalom. Míg az Ó- és Középbirodalom kifejezetten bezárkózott, addig az Újbirodalom a környező népeket hajtotta igájába, így szükségszerűen megindult a különböző kultúrák egymásra hatása.
Egyiptomba eddig ismeretlen történetek és istenek érkeztek. Érdekesség például, hogy a csillagjóslás egyáltalán nem volt jelen egészen az Újbirodalom felemelkedéséig, annak ellenére, hogy a horoszkóp kifejezés az egyiptomi hatalmas sólyomistenének a nevéből, a Hóruszból ered.
Az Újbirodalom alatt nagy népszerűségnek örvendtek az úgynevezett dekánok. Bár már a Középbirodalom alatt kitalálták őket, igazi tündöklésükre csak ekkor került sor. A dekánok az ég 36 fényes csillagai vagy kisebb csillagcsoportjai. Azonosításuk sok csillagképhez hasonlóan szinte lehetetlen, mindössze kettő esetében sikerült.
Megjelenésükkor az éjszakai időszámításban játszottak szerepet, valamint az év adott szakaszának meghatározásában. Később azonban a csillagképekhez hasonlóan mágikus tulajdonságokkal ruházták fel őket. A rontó csillagcsoportokkal szemben papirusztekercsre írt varázslatok védték hordozóit, emellett számtalan amulett és ékszer került elő, melyek ugyanerre a célra készültek.
Érdekesség, hogy az egyiptomiak nagy macskabolondok voltak. A védőamuletteken is szinte mindig jelen volt Szahmet-Bastet, a macskaistennő.
Mint említettük, ekkor jelent meg a csillagjóslás is Egyiptomban. A babiloniak, akik az előző két évezredben olyan bonyolult rendszereket alkottak a jövő megismerésére, hogy már-már maguk sem tudták követni, nagy hódolói voltak az égnek.
Tőlük vették át az egyiptomiak a mai napig lényegében változatlan állatövi csillagképeket. Az egyiptomiak a következő évszázadokban túlnőtték mestereiket, és Rómából is már Egyiptomba mentek csillagjóslást tanulni az arra vágyók.
Mint látható, az Egyiptomi lélek mély és belsőséges kapcsolatot ápolt a föléje boruló égbolttal, vagy ahogy ők hívták, Nuttal. Pedig a korabeli történetváltozatoknak töredékét ismerjük csupán, és a legjobban ismert korszakot –az Újbirodalom bukásától a római uralomig eltelő majdnem ezer évet - nem is tárgyaltuk!
Mikor legközelebb kimegyünk az ég alá megcsodálni a felénk boruló ezernyi, gyémántosan csillogó fénypontot, ne felejtsünk el kicsit elődeink szemével is feltekinteni. Ne csak a fekete lyukak és távoli galaxisok jussanak eszünkbe, hanem az a sok-sok nép, aki előttünk csodálta az eget, és meséivel beleírta magát a felénk boruló kozmikus könyvbe.
Szerző: Soós Benjámin, Tudományos segédmunkatárs
CSFK Konkoly-Thege Miklós Csillagászati Intézet