Az égbolt szemlélőinek minden bizonnyal feltűnt a hetekben, hogy esténként, a naplemente beköszöntével egy hihetetlenül fényes pont kérkedik az égbolton, nem sokkal követve a leköszönő Napot.
Ez nem más, mint a Vénusz bolygó, népies nevén az Esthajnalcsillag.
Talán azt is megfigyelhettük az utóbbi időkben, hogy estéről estére egyre vakítóbb a fénye. Ez nem véletlen, hiszen épp a napokban, április 29-én este éri el idei legfényesebb állapotát.
A Vénusz a harmadik legfényesebb égitest az égbolton, a Nap és a Hold után. Egyúttal a legfényesebb csillagszerű, látszólagos kiterjedéssel nem rendelkező égitest is, ha úgytetszik a legragyogóbb csillag az egész égen. Nem pusztán azért látjuk ilyen fényesnek, mert a Naphoz közel nagy a besugárzás és a bolygó hozzánk is közel kering.
A Vénusz ugyanis messze nem olyan barátságos szomszéd, mint távolról tűnne: légköre borzasztóan vastag, így a felszínén 93-szor akkora a nyomás, mint a Föld felszínén!
Ráadásul a légkörének összetétele sem túl kecsegtető: szinte teljes mértékben szén-dioxidból áll.
Éppen ez okozza azt az elfajult mértékű üvegházhatást, ami miatt pokoli, 470 Celsius-fokos hőmérséklet uralkodik a felszínen - tanulság, hogy miért is figyeljünk az üvegházhatásra!
És saválló ruhában sárkányrepülőzzünk a levegőben, mert sűrű kénsav és kénessav felhőzete van! Na de mindez hogyan kapcsolódik a fényességéhez?
A Naprendszerben a Napon kívül minden égitest, a bolygókat, holdakat és kisbolygókat is ideértve csak azért látható, mert visszaveri központi csillagunk fényét.
Ezen égitestek fényességének vizsgálatakor megadhatunk egy számot, ami fényvisszaverő képességüket jellemzi: ezt hívjuk albedónak. Az 1-es albedóval rendelkező test a tökéletes “tükör”, ami minden fényt visszaver, 0-ás pedig a mindent elnyelő fekete doboz lenne.
A Vénusz albedója 0,7, ami azt jelenti, hogy a fény 70%-át visszaveri és csupán 30%-át nyeli el. Így a legnagyobb albedóval dicsekedhet a nagybolygók között, habár a Szaturnusz Enceladus nevű holdja még őt is lekörözi, a ráeső fény 90%-ának visszaverésével.
A Vénusz ezt az elképesztően magas számot a vastag légkörében lebegő kénsav-felhőknek köszönheti, ami nemcsak, hogy a felszínét takarja el a látható fény tartományában, de nagyon hatékonyan vissza is veri a napfényt.
Összehasonlításképp a Hold mindösszesen a rá érkező fény 10%-át veri vissza, mert sötét, vulkanikus kőzetek alkotják.
Így hiába mondanánk azt bosszúsan a teliholdas napokon, mikor a holdfény miatt nem lehet halvány ködöket megfigyelni az égen, hogy bárcsak leszórhatnánk a Holdat szénnel - valójában ezzel aligha tennénk sötétebbé kísérőnket. Igencsak meglepő, hogy a vakító, fehér színű Hold valójában ennyire sötét.
A Földről nézve azért látjuk ennyire fényesnek, mert kozmikus léptékben roppant közel helyezkedik el hozzánk, csupán egy fénymásodpercnyire.
Azt most már értjük, hogy miért ilyen fényes a Vénusz, de miért is változik a fényessége? Hiszen szemmel látható a különbség, még a pár héttel ezelőtti állapothoz képest is. Vegyük példának a Marsot: amikor éppen a Földdel és Nappal egy vonalban, azaz szembenállásban van, akkor helyezkedik el hozzánk a térben legközelebb.
Ezért pontosan ekkor látjuk a legfényesebbnek. Azonban a Vénusz esete nagyon más, hiszen belső bolygó, így tőlünk közelebb kering a Naphoz. Emiatt a Holdhoz hasonló fázisai vannak. A “telivénuszt” akkor látjuk, amikor a Nappal átellenes oldalon van, a bolygó azonban ekkor van a legmesszebb a Földtől.
Az “újvénuszt”, valójában egy sötét korongot pedig akkor látnánk, amikor éppen a Nap felénk eső oldalán van, a legközelebb hozzánk.
De mégsem megyünk sokra fényesség terén egy sötét koronggal, akármilyen közel is legyen hozzánk!
Ezért itt egészen máshogy alakul a bolygó fényessége, mint a Mars esetén.
Ahogy kering a Vénusz, hol közelebb, hol távolabb van tőlünk, ami miatt a látszó átmérője is változik. A “telivénusz” a legkisebb a Nap túloldalán. Majd ahogy csökken a korongjának a fázisa, úgy közeledik felénk, így egy egyre vékonyodó, de folyamatosan növő kiflinek látjuk.
Amikor eléri a földközelséget, teljesen fekete “újvénuszt” látnánk, ha nem lépnének fel különféle fényszórási jelenségek a légkörében. Földközelség után ugyanezen a fázisokon megy végig, de már növekvő irányban.
Ebben a periodikus változásban pontosan akkor láthatjuk a bolygót a legfényesebbnek, amikor tőlünk nézve a legnagyobb felülettel veri vissza a fényt. Tehát a sarló hízottságának és a bolygó átmérőjének azon kombinációját keressük, mikor a legnagyobb területűnek látjuk a kiflit.
A Vénusz pontosan akkor éri el legragyogóbb állapotát, amikor sarlója 25%-os megvilágítottságú lesz. Bár ekkor csak területének közel a negyede lesz megvilágítva, de a Földhöz közeli vénuszsarló mérete már jókorára hízik.
Április 29-én és 30-án a legfényesebb időpontban megfigyelve a bolygót, -4,7 magnitúdós fényességével 20-szor fényesebbnek fog látszani, mint az égbolt legfényesebb csillaga, a -1,45 magnitúdós Szíriusz!
“Telivénusz” állapotában ezzel szemben csupán -3,9 magnitúdós lenne, ami azt jelenti, hogy a mostani fényerő 47%-át éri el fányessége a nagy távolság miatt, hiába néz felénk ekkor teljesen a megvilágított fele.
A Vénusz idei láthatósága igencsak kivételes, ilyen jó láthatóságban sajnos hosszú évekig nem lesz részünk. Mostmár folyamatosan közeledik a Naphoz, egyre alacsonyabban látható majd az esti égen, készül a Nappal bújócskázni.
Május végén-június elején kerül újvénusz fázisba, ekkor szabad szemmel nem is lesz látható. Majd visszatér a szürkületi égboltra, de ekkor már hajnalban, napkelte előtt tudjuk majd megfigyelni. Ősz közepéig így a koránkelők gyönyörködhetnek csak a Vénusz látványában.
Sajnos az ezt követő nyáron roppant lapos szögben lesz a Naphoz képest, így legnagyobb kitérése idején is nagyon alacsonyan látjuk majd a látóhatár felett, és évekig is nem emelkedik olyan magasra, amit most élvezhetünk.
Annál inkább menjünk hát ki este az ég alá, és élvezzük az Esthajnalcsillag ragyogását, amíg erre lehetőségünk van!
Szerző: Világos Blanka, Tudományos segédmunkatárs
CSFK Konkoly-Thege Miklós Csillagászati Intézet
Bortókép: A Vénusz és a holdsarló közelsége április 26-án Jónás Károly felvételén.