A Szűz évezredes története
A második legnagyobb csillagképet már az ókorban is ismerték, így számos kultúrának a mondakörében megtalálható a konstelláció. Természetesen a legszínesebb történetet az ókori görögöknél találjuk. A női alakot Démétérrel azonosították, akinek a lányát, Perszephonét elrabolta Hádész. Az édesanya hiába kereste leányát, több napon keresztül nem találta meg, de szerencséjére Héliosz elárulta, hogy az alvilág istene ragadta magával. Azonban Démétér hiába könyörgött Zeusznak, hogy szabadítsa ki a lányát, ő nem tudott mit tenni. Perszephoné evett a holtak eledeléből, így már az alvilághoz tartozott. Dühében Démétér terméketlenséggel sújtotta az embereket, így Zeusz végül elrendelte, hogy Hádész az év kétharmadára engedje fel az istennő lányát. Ez az időszak pontosan tavasztól őszig tart, ami a csillagkép megfigyelhetőségéhez igazodik. A Szűz csillagképet március végén, április elején láthatjuk napnyugta után, majd augusztus végén már a nyugati horizonthoz közel van, és ősztől tavaszig már nem látható. Az ókori világban e csillagkép láthatósága jelentette a tavasz eljövetelét, illetve az ősz beköszöntét. Ebből eredően a hölgy a termékenységnek volt a szimbóluma, és búzakalásszal a kezében ábrázolták
A Szűz csillagkép ékköve, a Spica
A csillag másik ismert neve Alfa Virginis, ami arra utal, hogy a konstelláció legfényesebb tagja. Azonban nem csak a csillagképében szerepel előkelő helyen, hanem az égbolton is. A 16. legfényesebb csillag az égbolton, átlagfényessége (változócsillagként) 1,0 magnitúdó. Ennek köszönhetően a fényszennyezettebb településekről is lehet látni szabad szemmel. A Földtől 249 fényévre található, és számos izgalmas tulajdonsága van. Az Alfa Virginis mellett egy másik csillag is kering 0,12 csillagászati egységre (jele CSE; 1 CSE 150 millió kilométer, ami a Föld és a Nap közötti átlagos távolság). Azonban a Spica fényessége elnyomja kísérőjét, amit vizuálisan nem figyelhetünk meg. Szabad szemmel is észrevehetjük, hogy a csillag színe kék, amit rendkívül forró, 22.000 Celsius-fokos felszíni hőmérséklete okoz. Természetesen nem csak e tekintetben múlja felül Napunkat, hanem méretében és tömegében is. Átmérője 11 millió kilométer körül van, amivel rászolgált a kék óriás névre. 11-szer nagyobb a tömege, mint Naprendszerünk központi csillagának. A fentebbi adatokból a csillagászok tudják, hogy az igen fiatal csillag – korát 12,5 millió évre becsülik – II. típusú szupernóvává válik az életciklusa végén. Ezzel ő a legközelebbi csillag a Napunkhoz, amelyből ilyen típusú szupernóva lesz évmilliók múlva.
Égi kísérőnk felszíni csodái
A Hold hosszú évszázadokon keresztül tartotta lázban a csillagászokat, mivel nem tudták pontosan, mikor és hogyan keletkezett. Több elméletet is kidolgoztak, mint például, hogy egyszerre jött létre a Földdel, valamint abból szakadhatott ki, vagy a bolygónk gravitációs ereje fogta be. Szerencsére az Apollo missziók, a szovjet Luna–16, –20 és –24 és a kínai Chang’e–5 küldetés, valamint az éppen folyamatban levő Chang’e–6 kőzetmintákat hoz, illetve hozott égi kísérőnkről. A mintákat megvizsgálták, amiből meg tudták válaszolni a fentebbi két kérdést. 4,5 milliárd évvel ezelőtt egy Mars méretű égitest a Theia eltalálta bolygónkat, így hatalmas mennyiségű anyag került Föld körüli pályára. Ezeknek a nagyobb része összeállt egymással, és így megszületett a Hold. A mintákat radióizotópos vizsgálatoknak vetették alá, így létrehozták égi kísérőnk abszolút korskáláját. Szerencsénkre a Holdon most már nincs tektonikai mozgás, de van jelentős hőmérséklet-különbség a nappalok és éjszakák között, valamint a mikrometeoritok is kisebb eróziót okoznak, de ezek általában csak a legfelsőbb néhány méteres kőzetrétegekben, így a több milliárd éves hegyvonulatok, kráterek és tengerek nem szenvedtek nagy eróziót.
A Hold távcsöves megfigyelésének egy fontos aranyszabálya van, ami a következő. Mindig a terminátor mellett – az árnyékvonal, ami elválasztja a megvilágított és az árnyékos területeket – érdemes észlelni. Ennek köszönhetően a Hold erős fénye kevésbé bántja a szemünket, és az árnyékok játékában is gyönyörködhetünk. Égi kísérőnk északi féltekéjén azonnal szembetűnik az Esők Tengere (Mare Imbrium), amely 3,8-3,2 milliárd évvel ezelőtt jött létre egy 250 kilométer átmérőjű kisbolygó becsapódásakor. A több mint 1100 kilométer széles terület az évmilliók alatt lávával feltöltődött, majd a megszilárdulás után fekete színű bazalt jött létre. Ezzel a hihetetlen mérettel az egyik legnagyobb kráter a Naprendszerünkben. A terminátor kettévágja a Szivárvány-öblöt (Sinus Iridum), így a fölötte lévő Jura-hegység még kontrasztosabban látszik.
Tovább haladva déli irányban látható a Kárpátok hegyvonulat (Montes Carpatus), ami szintén a fentebb említett korszakban született. A hegység több mint 300 km hosszú, és a hegycsúcsai a 2 km-t is elérik, így méltó párja a földi névadójának.
A Kárpátok alatt észlelhetjük a Hold egyik leggyönyörűbb kráterét, a Copernicust. Az egyik legfiatalabb, mivel 1 milliárd évvel ezelőtt születhetett egy aszteroida becsapódása után. Rászolgált az összetett komplex kráter titulusra, mivel a 93 km átmérőjű kráter közepén központi csúcsokat láthatunk. Továbbá sok teraszból álló sáncfalai és sugársávjai még ellenállhatatlanabbá teszik ezt a csodás holdkrátert.
A Hold déli féltekéjének ékköve, a Clavius szintén a terminátor mellett lesz megtekinthető. A 231 km széles kráteróriás 3,92-3,85 milliárd évvel ezelőtt alakult ki, és rendkívül esztétikusan öregedett. Egy 6 tagú mellékkráterláncot észlelhetünk a kráterben, amely egyedülálló égi kísérőnk felszínformái között.
Az égi páros észlelése
A szabad szemes észlelést vasárnap este 21:30-kor érdemes elkezdeni, és akkor déli irányba kell tekintenünk. Ebben az időpontban 29 fokos magasságban lesz a páros, és az éles szemű észlelők akár már láthatják a csillagot égi kísérőnk mellett. A Spica 12 ívpercre lesz a Holdtól – 30 ívperc a telihold átmérője –, és ez a távolság az este folyamán egyre nőni fog. 22:30-ra teljesen besötétedik, ekkor már szabad szemmel biztosan látható lesz az égi randevú. Amennyiben nem látnánk a kék csillagot, akkor érdemes megpróbálni az egyik ujjunkkal eltakarni a Holdat, és utána előbukkan a mellette lévő csillag. Amennyiben binokulárral akarjuk megtekinteni a jelenséget, akkor az elsőként említett időpontban érdemes elkezdeni a csillagászati megfigyelést. Egy 10x50-es binokulár segítségével egy látómezőben észlelhetjük a Hold növekvő korongját és a kék színű csillagot. A legközelebb egymáshoz 20:46-kor, napnyugtakor lesznek a még fényes égbolton, mindösszesen 6 ívpercre, ami nagyon szoros együttállás. Ennek az észleléséhez legalább 20 centiméter átmérőjű távcsőre, tiszta és nyugodt légkörre van szükség. Kisebb csillagászati távcsövekkel 100-szoros nagyításon megfigyelhetjük, ahogyan a terminátor vonala kettévágja a Szivárvány-öblöt és a Jura-hegységet. Sőt mit több, a Kárpátok hatalmas hegyvonulata alatt a Copernicus fantasztikus központi csúcsai, teraszos falai és sugársávjai is csak ránk várnak. Végül, de nem utolsósorban a Clavius óriáskráter és hat tagból álló kráterlánca is gyönyörűen kivehető lesz ekkora nagyítással.
Mindenképpen érdemes kihasználni az alkalmat, hogy szabad szemmel gyönyörködjünk a 74%-os holdkorongban és a mellette tündöklő Spica csillagban. Valamint égi kísérőnk több milliárd éves felszíni alakzatai is lenyűgöző látványt biztosítanak minden távcsöves megfigyelő számára.
Az együttállást a Svábhegyi Csillagvizsgálóban is meg lehet tekinteni, mivel a Csillagda programot szervezett az égi jelenségre.
Szerző: Vizi Róbert, Bemutató csillagász