Érzékeltetésképpen a Hold látszó átmérője fél fok, tehát a két égitestet mindössze négy teliholdnyi távolság választja el. Ezúttal pedig azzal sem kell törődni, hogy vajon az égbolt derült lesz-e a megfigyeléshez: 2026 február közepéig számos lehetőségünk lehet az észlelésre.
A két bolygó, miután égi pályájukon megközelíti egymást, egymáshoz időben nagyon közel fognak retrográd irányt váltani. Ez azt jelenti, hogy a csillagos égi háttérhez képest, a rendszerinti, keletről nyugat felé tartó mozgásukban látszólag megállnak, megfordulnak, és egy ideig hátráló, tehát retrográd mozgást végeznek. Ezután persze újfent visszafordulnak a szokásos irányba.
Az első ábra a retrográd mozgás fizikai hátterét szemlélteti: Amikor a Föld – belsőbb pályán keringve a Nap körül – utolér és megelőz egy külső bolygót, ez esetben a Szaturnuszt és a Neptunuszt, akkor egy ideig úgy látjuk, mintha az adott bolygó hátrafelé mozogna a csillagokhoz képest. Ez hasonló ahhoz az élményhez, amikor egy gyorsabb vonatból nézve a lassabban haladó másik vonat látszólag hátrafelé mozog, miközben valójában ugyanúgy előre halad – csak éppen lassabban. A retrográd mozgás tehát nem a bolygók tényleges irányváltása, hanem a nézőpontunkból adódó perspektivikus hatás.
Az együttállás most kezdődik ugyan, de az észlelésük az égbolton való elhelyezkedésük miatt kihívásokat rejt magában. Hajnalban, szürkület előtt nem sokkal már felkeltek a bolygók, de nem sokkal emelkednek a horizont fölé. Május 24-én 3:20 perckor az égitestek mindössze 5,5 fokra vannak a látóhatár felett. Csakis olyan helyről megfigyelhetőek tehát, ahonnan a délkeleti látóhatár kiválóan látszik, tereptárgyak nem takarják el, és tiszta ég, jó átlátszóság is szükséges megpillantásukhoz. A hónapok során azonban egyre jobb lesz az égitestek láthatósága, egyre magasabbra emelkednek a horizont fölé.
Ez az együttállás kifejezetten hosszú lesz. Ennél hosszabb ideig tartó bolygó-közelségre nagyon sokat kell várni, 2164-ben lesz ugyanis a következő. Ekkor az Uránusz és a Neptunusz fog együtt mozogni az égbolton egymás közelében.
A Szaturnusz és a Neptunusz
Ismerjük meg a Szaturnuszt és a Neptunuszt úgy, hogy – akárcsak az égi pályájukon – ebben a cikkben is képletesen egymás mellé tesszük őket.
Felfedezésük
A Szaturnusz jól látható az éjszakai égbolton, ezért felfedezése egyidős a csillagászattal. Számos ókori kultúrában ismerték. A Neptunusz ezzel szemben nem látszik szabad szemmel. A fényessége jellemzően 7,6 és 8 magnitúdó között mozog, ami azt jelenti, hogy kisebb távcsövekkel már megfigyelhető. Galileo Galileinek is fennmaradtak olyan feljegyzései, amelyek szerint észlelte a Neptunuszt, és azt is, hogy elmozdul a csillagos háttér előtt, de többször már nem figyelte meg, és további feljegyzést se tett róla. Az igazi felfedezésre 1846-ban került sor. Johann Galle fedezte fel a bolygót, de ehhez Urbain Le Verrier számításait használta (akitől függetlenül akkortájt az angol John Couch Adams is hasonló számításokat végzett) – amelyek szerint az Uránusz mozgása utalt egy másik, külső bolygó létezésére.
A Naptól való távolság
Ahhoz, hogy a csillagászatban ne kelljen mindig csillagászati számokat használni, megfelelően nagy, csillagászati mértékegységeket vezetnek be. A Naprendszeren belül a távolságot csillagászati egységben (CSE) mérjük, ami megegyezik a Nap és a Föld közepes távolságával, ami 150 millió kilométer. A Szaturnusz a Naprendszer hatodik bolygójaként, körülbelül 1,4 milliárd kilométerre, vagyis 9,582 csillagászati egységre van átlagosan a Naptól. Ezzel szemben a Neptunusz a nyolcadik, és egyben legtávolabbi ismert bolygó 30,07 csillagászati egységre, vagyis 4,5 milliárd kilométerre kering a Naptól. Ez azt jelenti, hogy a Neptunusz több mint háromszor messzebb kering a központi csillagunk körül, mint a Szaturnusz.
Keringési idő
A távolabbi bolygók hosszabb idő alatt tesznek meg egy keringést a pályájukon, mint a közelebbiek. A Szaturnusz esetében ez 29,46 év, míg a Neptunusz esetében 164,8 év. Ez azt jelenti, hogy felfedezése óta mindössze egyetlen keringést tett meg a Nap körül.
Tengelyforgási idő
A tengelyforgási idő azt mutatja meg, hogy egy bolygó milyen gyorsan forog a saját tengelye körül, vagyis mennyi ideig tart nála egy „nap”. A Szaturnusz hihetetlenül gyorsan forog: mindössze 10 óra 45 perc 45 másodperc alatt fordul meg egyszer, így az egyik leggyorsabban forgó bolygó a Naprendszerben. Ez a gyors forgás okozza azt is, hogy látványosan lapult, vagyis az egyenlítői átmérője sokkal nagyobb, mint arra merőlegesen. A Neptunusz szintén gyorsan forog, de valamivel lassabban, mint a Szaturnusz: egy fordulata 2 perc híján 16 óra. Mindkét bolygón a gyors tengelyforgás hozzájárul a szeleik erősségéhez és a dinamikus légköri jelenségek kialakulásához.
Tengelyhajlás
Aki látott már földgömböt, az megfigyelhette, hogy ferdén van az állványához rögzítve. Ez azért van, mert a Föld a Naprendszer fősíkjához képest is ilyen ferdén helyezkedik el, tengelyhajlása 23,5 fok. Ez a felelős az éghajlati övek és az évszakok kialakulásáért. A Szaturnusz tengelyhajlása 26,73 fok, míg a Neptunuszé 28,32 fok. Tehát a Földéhöz hasonló, de annál kicsit nagyobb a tengelyferdeségük. A Szaturnusz esetében nagyon könnyen megfigyelhetjük ezt már kisebb távcsővel is: a kiterjedt gyűrűrendszere különböző időszakokban különböző módon néz a Föld felé, és időről időre előfordul, hogy éppen az éléről látunk rá a gyűrűkre. A legutóbbi ilyen eset 2025. március 23-án volt.
A bolygók méretei
A Szaturnusz a második legnagyobb bolygó a Naprendszerben, az átmérője 120 536 km. A Neptunusz ezzel szemben csaknem harmadakkora, 49 528 km átmérőjű. Összehasonlításképpen a Föld átmérője 12 756 km, tehát a Neptunusz körülbelül négyszer, míg a Szaturnusz csaknem tízszer nagyobb átmérőjű, mint a mi bolygónk.
A bolygók tömegéhez használjunk egy másik csillagászati mértékegységet: a földtömeget, ahol a Föld tömege egységnyi. A Szaturnusz tömege 95,162 földtömeg, míg a Neptunuszé 17,147.
Légköri összetétel
Mindkét bolygó főként hidrogénből és héliumból áll, de a Neptunusz atmoszférájában sokkal több metán található, ami a bolygó jellegzetes kékes színét adja. A Szaturnuszon is jelen van a metán, de kisebb mennyiségben. Ezenkívül mindkettőben előfordul ammónia, vízgőz és egyéb vegyületek is.
Mágneses mező
A Szaturnusznak erőteljes és szimmetrikus mágneses mezője van, ami szinte tökéletesen igazodik a forgástengelyéhez. A Neptunusz mágneses mezője viszont sokkal bonyolultabb: nemcsak gyengébb, hanem jóval ferdébb is, ami a bolygó belső szerkezetének összetettségére utal.
Gyűrűrendszer
Ha gyűrűrendszerről esik szó, szinte mindenkinek a Szaturnusz jut az eszébe. Ezt a bolygót veszi kürül a Naprendszer leglátványosabb és legnagyobb kiterjedésű gyűrűrendszere, amely több tízezer kilométer széles, ám olyan vékony, hogy átlagos vastagsága alig éri el néhány tíz métert. Főként jégszemcsékből áll, amelyek között apró kőzetdarabkák is találhatók. Ezt a pompás ékszert már kisebb távcsővel is meg lehet figyelni.
Ezzel szemben a Neptunusz gyűrűrendszere jóval szerényebb. Az 1980-as évek végén a bolygónak egy csillagfedése alkalmával figyeltek meg először gyűrűrendszerét. A Voyager–2 űrszonda közeli elhaladásakor vált egyértelművé, hogy a bolygónak valóban vannak gyűrűi. A Neptunusz gyűrűi alig vernek vissza fényt, ezért csak a legnagyobb földi távcsövekkel vagy űrtávcsövekkel detektálhatók közvetlenül: a látható fényben a Hubble űrtávcsővel is nehezen, míg infravörös hullámhosszakon a Földről a VLT-vel, az űrből pedig a James Webb űrtávcsővel már „könnyebben” észlelhetőek.
Holdak
A Szaturnusznak rengeteg holdja van: jelenleg274-et ismerünk, ezek közül a legnagyobb a Titan, az egyetlen hold a Naprendszerben, aminek jelentős légköre van. A Neptunusznak kevesebb holdja van, összesen 14-et ismerünk, de közülük a legnagyobb, a Triton, rendkívül érdekes, mivel retrográd (ellentétes irányú) a keringése a bolygója körül.
Észlelésük
A Szaturnusz kedvelt célpont az amatőrcsillagászok körében. Már egy kisebb, 60–90 mm átmérőjű távcsőben is felismerhető a bolygó ikonikus gyűrűrendszere, bár ekkor még csak egy halvány „fülecske” látszik a bolygó két oldalán. 100 mm feletti átmérőjű távcsővel viszont már részletgazdagabb a látvány: megpillanthatjuk a gyűrű és a bolygó közötti sötétebb rést (a Cassini-rést), és néhány fényesebb holdja – például a Titan – is megfigyelhető.
A Neptunusz megfigyelése már jóval nagyobb kihívás. Szabad szemmel nem látható, és kisebb távcsővel is csak egy apró, kékes pontként tűnik fel az égen. A bolygó távolsága miatt még 150–200 mm-es távcsőben is csupán egy kicsi, elmosódott korong látszik. A gyűrűi és a holdjai csak a legnagyobb amatőr távcsövekkel észlelhetők, de ha sikerül azonosítani a bolygót, az már önmagában izgalmas élmény: a Naprendszer legtávolabbi ismert bolygóját látjuk saját szemünkkel.
Szerző: Király Amanda, Bemutató csillagász
Svábhegyi Csillagvizsgáló