Laura Kelly és partnere az esti sétájukról hazaérve, észrevett egy csillag alakú szürke alakzatot a járdájukon. Először természetesen nem tudták, hogyan kerülhetett oda, így azt tették, amit mindenki más is csinálna, feltakarították. Ezek után látták meg a biztonsági kamerájuk felvételét, amelyen tisztán kivehető volt egy kődarab hullása az égből, így gyanakodni kezdtek, hogy talán meteorit lehetett a test. Össze is gyűjtötték az első szemcséket, körülbelül 7 grammot és elküldték a videófelvételt az Albertai Egyetem (UAb) meteorit bejelentő rendszere segítségével, ahonnan rövidesen választ is kaptak Chris Herd geológustól, aki további darabok gyűjtését szorgalmazta, mivel valóban nagy lett az esélye a meteorit hullásnak. Augusztus 2 és 8 között további darabokat sikerült gyűjteni mágnesek és porszívó segítségével, először 16, majd 72 grammot, így 95 grammra nőtt a teljes begyűjtött mennyiség. Ebből 21,2 gramm került kutatási célra az egyetemhez, ahol Chris Herd és Mia Cowper végezték el a vizsgálatokat és a klasszifikációt. Ennek eredménye ténylegesen megerősítette, hogy a család telkére zuhant és a térkövön széttört kőzet valóban egy űrbéli vándor maradványa. A meteorit pontosabban egy H5 csoportba tartozó közönséges kondrit, egy kőmeteorit, amely a Naprendszer korai stádiumából megmaradt, de termálisan némileg átalakult kőzet.
Önmagában egy világűrből érkező kőzet hullását megfigyelni is rendkívül ritka dolog, hiszen a jelenleg ismert 76 ezer meteorit közül mindössze 1259 esetben figyeltek meg olyan hullócsillag jelenséget, amely ténylegesen a hullást túlélő kőzeteket produkált. A becsapódó testekről felvétel nem is létezett egészen 2013-ig, amikor is a Chelyabinsk-esemény során érkező aszteroida legnagyobb megmaradt darabjának ütközését rögzítette egy biztonsági kamera. Minden tekintetben ez lett a legjobban dokumentált becsapódási esemény, hiszen sokan készítettek felvételeket, így nem csak pontosan vissza lehetett számítani a test eredeti pályáját, de segített a különböző szimulációk pontosításában is.
A Chelyabinsk-esemény legnagyobb darabjának becsapódása a Chebarkul-tóba.
Egy meteorit becsapódásáról készült felvétel csak a vakszerencsén múlik. Egy eget átszelő tűzgömb képeinek, videóinak vizsgálatából meg lehet ugyan állapítani, hogy merre is eshettek le a kőzet darabjai, de a számítások végzésekor ezek már régen elérték a felszínt, így becsapódás előtt nem lehetséges pontosan előrejelezni a becsapódás helyét. Ez rendkívül fontos eleme a meteorit hullások begyűjtése során, hiszen minél hamarabb találjuk meg a zuhanást túlélő darabokat, annál nagyobb az esélye, hogy kevesebb mállást, éghajlati behatást szenvedett el a test. Éppen ezért napjainkra igen kifinomult, de rendkívül bonyolult számítások, adatgyűjtések előzik meg egy hullás szórásmezejének meghatározását. Így történt ez például a legutóbbi magyar siker során is, amikor a Sárneczky Krisztián által felfedezett 2024 BX1 aszteroidáról kiderült, hogy ütközőpályán van a Földdel, és pár óra múlva be is lép a légkörbe. Futótűzként terjedt a hír és a meteor jelenségről készült felvételek segítségével meg is határozták a szórásmezőt. Az eredetileg körülbelül 40-60 centiméter átmérőjű és 140 kilogramm tömegű testből 4 nap múlva találták meg az első megmaradt darabokat, majd végül összesen 1800 grammot.
További érdekesség, hogy más Naprendszerbeli testek vizsgálata során több becsapódásról van felvételünk, mint magán a Földön.
A Hold esetében például a NASA Lunar Impact Monitoring programja keretében 36 centiméteres (14”) távcsövek segítségével készítenek folyamatos felvételeket a holdfelszínről (a másodperc 1/30 részényi záridővel), amelyek később kielemeznek.
A különböző kis égitestek mozgása során megállapítható, hogy ütköznek-e később egy nagyobb testtel, holddal, bolygóval.
Talán a leghíresebb ilyen esemény a Shoemaker-Levy 9 üstökös 1994-ben történt ütközése a Jupiter bolygóval, amely akkoriban nem csak hatalmas médiafigyelmet kapott, de tudományosan is rendkívül fontos szerepet játszott, mivel ez volt az első ütközési esemény, amit a Földről megfigyelhettünk. Már az üstökös 1993. március 24-én történt felfedezésekor látszott, hogy valami egészen elképesztő dolog zajlik, hiszen a képeken több üstökösmag is feltűnt, amiből arra következtettek, hogy az eredeti test a gázóriás közelsége miatt szétesett és immár a Jupiter körül kering. A pálya további vizsgálata megmutatta, hogy sorsa megpecsételődött és az ütközés elkerülhetetlen, így nagy várakozással tervezték az eseményt. Űrtávcsövek, űrszondák lettek ráállítva a gázóriásra, amelybe 1994. július 16-án bele is csapódott az első üstökösmag.
