De vajon mik is pontosan a hullócsillagok, és miért lehet azokat csoportosan is megfigyelni?
A Nap körül keringő, kisbolygóknál kisebb méretű testeket meteoroidoknak nevezzük. Amikor egy meteoroid pályája keresztezi a Föld pályáját és belép a légkörbe, fényjelenséget okoz, ezt nevezzük hullócsillagnak, kicsit tudományosabban pedig meteornak. Mi okozza ezt a látványos jelenséget? A meteoroid, legyen az porszem vagy akár kőszikla méretű, nagy sebességgel a Földbe csapódva a légkör közegellenállása miatt felizzik, és elkezd párologni. Az ekkor leszakadó részecskék pedig ionizálják, fénylésre gerjesztik a légkört, ezzel létrehozva az ioncsóvát, amit mi innen a Földről látunk mint hullócsillag. Vagyis ilyenkor nem magát a testet látjuk, hanem az általa gerjesztett levegőt, azt a csatornát, amiben halad elképesztő sebességgel – elméletileg akár 72 km/másodperccel a test.
Minden évben vannak olyan meghatározott időszakok, amikor nem csak egy-egy hullócsillagot láthatunk elvétve, hanem óránként több tucat hullócsillagot is meg lehet figyelni, amelyek látszólag az égbolt egy kicsiny területe felől érkeznek, ha az égi pályáikat visszakövetjük. Ezeknek a meteorrajoknak az oka egy üstökös pusztulása, darabolódása, amelynek során a napsugárzás hatására az üstököst alkotó jég szublimál (szilárdból gáz halmazállapotba kerül), eközben kisebb kőzetdarabok, porszemcsék szabadulnak ki ebből a „piszkos hógolyóból”. Amikor a Föld keresztülhalad ezen a kőzetekből álló felhőn, akkor tudunk csillaghullást, meteorrajt megfigyelni. A meteorrajok a nevüket arról a csillagképről kapták, amelynek irányából a tagjai érkezni látszanak. Viszont nem csak ebben a csillagképben lehet őket megfigyelni, minden raj tagjai az égbolt bármely részén láthatók. Az ioncsóvák irányát visszakövetve megkapjuk a kisugárzási pontot, vagyis a radiánspontot. Ezt úgy lehet elképzelni, mint a párhuzamos vasúti síneket, amelyek látszólag egyetlen távoli pontból tartanak szét.
A Leonidák meteorraj szülőobjektuma az 55P/Tempel-Tuttle üstökös. A kőzetfelhővel minden év novemberében találkozunk, 33 évente pedig a sűrűbb felhőkkel is, vagyis ilyen időközönként számíthatunk igazán gyakori csillaghullásra. Az eddig megfigyelt legnagyobb csillaghullást is ez a raj produkálta, 1833-ban és 1966-ban. (Sok indián születésnapot az 1833-as Leonidák eseményhez viszonyítva számítottak.)
Az 1833. november 11-ről 12-re virradó éjszakára a Leonidák meteorraj azóta se látott meteorhullást produkált, a becslések szerint óránként 100000-200000 meteor is feltűnhetett 9 óra alatt! Ez MÁSODPERCENKÉNT több tucat meteort jelent. Mostanában, ha ÓRÁNKÉNT látunk ennyit egy meteorrajtól, elismerően hümmögünk, hogy az milyen szép hullás volt!
1966-ban csak egy rövid, 30-45 perces időablakban volt nagyobb kitörése a rajnak, amit egy órára vetítve körülbelül 80000-re teszi a lehullott meteorok számát.
Idén a meteorraj november 6-tól november 30-ig lesz aktív, és november 17-e körül produkálja a csúcsát. Ilyenkor lehet a legtöbb meteort megfigyelni, amelynek az ideális esete: ha a radiánspont a zenitben, vagyis pontosan a fejünk felett található, az egész eget egyszerre meg tudnánk figyelni, és nem zavarna a telihold fénye. A hullócsillagok óránkénti száma, vagyis a ZHR (zenithal hourly rate) ebben az esetben idén 10-20 körül várható. A Leonidák tagjai a leggyorsabb meteorok közé tartoznak, ugyanis a sebességük elérheti a 71 km/másodpercet.
Sajnos csak két nappal leszünk telehold után, vagyis az éjszaka nagyobb részében zavaróan fényes lesz az égbolt, a halvány meteorok fényét elnyomja az égbolt háttérfénye.
A november már nem igazán tartozik a kellemes hőmérsékletű hónapok közé, de nem érdemes a hideg miatt kihagyni ezt a látványt. Készüljünk meleg ruhával, akár még egy finom meleg itallal is, és gyönyörködjünk a felettünk elterülő égboltban.
Egy ilyen esti programnál garantált a kikapcsolódás és feltöltődés!
Szerző: Varga Nóra, Bemutató csillagász
Svábhegyi Csillagvizsgáló