Mármint a hagyományos, természetes halál utáni, az elhunyt saját végrendelete alapján megtörtént eseteket számolva. Ugyanis az űrutazás vagy annak előkészítése során bekövetkezett haláleset sajnos már 1967-ben előfordult (először az Apollo–1 legénységének, valamint Vlagyimir Komarov orosz kozmonautának tragikus halála). Az első és egyetlen, valóban a világűrben és nem földi tesztelés/légkörbe való visszatérés során bekövetkezett haláleset a Szojuz–11 1971-es katasztrófája, amelynek során három kozmonauta vesztette életét egy hibásan működő szelep következtében – az űrhajósok ekkor megfulladtak. Talán a legszomorúbb az egészben az, hogy egy nappal a tragédia után az automatizált vezérlőegységek rendben végrehajtották a leszállást, s az űrhajósokat fizikailag épségben találták meg, immár azonban életjelek nélkül.
Ezeken a szomorú eseményeken kívül azonban a halál és az űr kapcsolatának van egy sokkal elfogadhatóbb, talán egyeseknek egészen felemelő vonatkozása. Ez pedig az űrtemetkezés. A következőkben ezt a témát mutatjuk be röviden.
Novellából valóság
A világűrben való temetkezés gondolatát legalább másfél évszázada ismeri az emberiség, Jules Verne (Verne Gyula) ugyanis az 1870-ben megjelent Utazás a Hold körül című regényében már írt róla. 1931-ben egy bizonyos Neil R. Jones novellájában is szerepel az űrtemetés, az űrkorszak közeledtével, majd hőskorával a gondolat pedig puszta okoskodásból nagyon is elképzelhető ötletté vált. 1992-ben aztán minden addiginál nagyobbat lépett előre történetünk: ekkor az amerikai sci-fi kedvelők körében különösen kedvelt sorozat, a Star Trek egyik színészének, Gene Roddenberry hamvainak egy kis részét a Columbia űrsikló magával vitte az űrbe, majd sikeresen visszajuttatta a Földre.
A végső (és egyben első) pillanat 1997. április 21-én jött el. A Celestis nevű, máig aktív űrtemetkezési vállalat első missziója ugyanis éppen 25 évvel ezelőtt történt. A cég egy, a Kanári-szigetekről indított repülőgéppel a magasba juttatott egy kisméretű Pegasus rakétát, amit aztán 11 km magasságból kilőttek. A kis rakéta 24 ember hamvait tartalmazta – köztük az előbb már említett Gene Roddenberryét. A rakéta ezután egy viszonylag körszerű pályára állt a Föld körül, majd 2020 májusáig keringett bolygónk körül, amikor is visszaérkezett a légkör határához, majd egyre lejjebb és lejjebb süllyedve az atmoszférában, elégett.
Két évvel később az emberiség már azt is elmondhatta magáról, hogy a Holdon temetkezett. 1998-ban ugyanis az elhunyt geológus, Dr. Eugene Shoemaker hamvai egy barátja közbenjárásának nyomán felkerültek a NASA Lunar Prospector nevű szondájára, majd 1999-ben a hamvak a szondával együtt becsapódtak a Hold déli féltekéjébe. Shoemaker volt az, aki feleségével együtt felfedezte a Shoemaker–Levy üstököst, ami 1994-ben becsapódott a Jupiterbe.
A 2006-ban útnak indított New Horizons űrszonda a Plútó felfedezője földi maradványainak egy részét is magával vitte. Clyde Tombaugh hamvai azóta is ott utaznak a világűr hidegében és sötétségében a csillagközi tér felé.
A többi pedig – ahogy mondani szokás – történelem.
Epilógus
Bár elsőre talán furcsának hangozhat, az űrtemetés ma már „megszokott” dolog, legalábbis abban az értelemben, hogy akinek van rá elég pénze, annak viszonylag bejáratott módja van az űrtemetésre. Természetesen itt is figyelembe van véve az űrszemét kérdése, ezért ezek a minták-maradványok tervezett módon olyan röppályára vannak állítva, hogy visszatérjenek a légkörbe, ahol aztán megsemmisülnek. Néhány esetben, mint Tombaugh vagy Shoemaker példájánál láttuk, pedig idegen égitestekre vagy a mélyűrbe is „temetkeznek”.
Itt az ideje belátni: a világűr sokkal közelebb van hozzánk, mint azt valaha is gondoltuk volna.
PEGASUS RAKÉTA INDÍTÁSA. FORRÁS: WIKIPEDIA.
Szerző: Bacsó Zétény, Tudományos segédmunkatárs / Amatőrcsillagász
CSFK Konkoly-Thege Miklós Csillagászati Intézet / Svábhegyi Csillagvizsgáló
A borítókép forrása: Landy-Gyebnár Mónika képe (eszlelesfeltolto)