Megfigyelésre alkalmas kisbolygó: oppozícióban a (354) Eleonora

Megfigyelésre alkalmas kisbolygó: oppozícióban a (354) Eleonora

2024 január 20
| Szerző: Bacsó Zétény, Amatőrcsillagász, Korábbi diákolimpikon
Kisbolygó, aszteroida, planetoida (lengyelül legalábbis mindenképp így hívják). Mik ezek az érdekes objektumok?

Kisbolygó, aszteroida, planetoida (lengyelül legalábbis mindenképp így hívják). Írtunk már róluk sokat (lásd itt , vagy itt, aminek oka egyszerű: ezek érdekes objektumok!

Ugyan miért? – teheti fel a kérdést (nagyon helyesen!) szkeptikus hajlamú Olvasónk.

Nos, az objektív válasz valamiféle tudományos haszon lenne. Kétségtelen, hogy nem hivatásos csillagászként a kisbolygók egy ígéretes területet jelentenek, elvégre nem kevés szerencsével bárki fedezhet fel új, eddig ismeretlen aszteroidát (vagy filmezheti le egyikük becsapódását a Holdba). Ez azonban tényleg a szerencsén múlik, egyszeri megfigyelési programot nem építhetünk rá.

A kérdésre tehát inkább szubjektív válasz adható. Mielőtt e cikk szerzője megadná saját válaszát, tegyünk fel magunknak egy másik, rávezető jellegű kérdést: amatőrcsillagászként többnyire milyen objektumokat és jelenségeket szoktunk megfigyelni?

Sokaknak a mélyég világa a nyerő: galaxisok, gömbhalmazok, planetáris ködök, nyílthalmazok, sőt olyanok is akadnak szép számmal, akiknek a kettős vagy még több tagot számláló csillagrendszerek a legkedvesebbek.

Fel kell hívni a Tisztelt Olvasó figyelmét, hogy a tények birodalmából most átlépünk a vélemények földjére. Az alábbiak e cikk szerzőjének preferenciáit tükrözik.

Természetesen tagadhatatlan a galaxisok szépsége. Ugyanakkor mit is látunk? Elképesztően távoli és elképzelhetetlenül hatalmas objektumok ezek, amiket az emberi tapasztalat korlátai miatt a maguk teljes valójában nem is tudunk felfogni. Egy galaxis időskáláján egy emberöltő semmiség: ha valaki, tegyük fel, kisiskolás korában egy nyári tábor hatására beleszeret a csillagászatba, és először megpillantja az Androméda-galaxist, azt nyugdíjas éveiben, öreg motorosként is pontosan ugyanazt a látvány fogadja majd távcsöve mellett.

Még a látszatát is szeretnénk elkerülni annak, hogy azt a benyomást keltsük, hogy egy galaxisban nem történik semmi: felfoghatatlanul sok minden történik! Távolságuk azonban megakadályozza, hogy mi ezekről érdemi tudomást szerezzünk, leszámítva mondjuk azokat a roppant ritka szupernóva-robbanásokat, amiket földi halandó is észlelhet néhány évtizedenként, ha szerencsés.

A mélyégbeli objektumok tehát döntően statikusak, nem változnak.

Hát a többiek?

Naprendszerünk objektumai dinamikusak: a Nap fortyog, a Vénusz felhői kavarognak. A Marson évszakok váltják egymást, hol megolvad, hol kiterjed a sarki jégsapka, a felszín jókora részére ül rá a köd, vagy borít el porvihar… A gázóriások felhőzete örökké változik, s holdjaik folyton keringenek. Még a légkör nélküli Merkúr is érdekes, hiszen fázisa neki is van, nem is beszélve a szintén geológiailag inaktív, a fényjátéknak köszönhetően nagyon is élő Holdról…

Görgei Zoltán rajza 2023. április 27-én készült Baján, a Hold felszínén levő Triesnecker-kráterről és a Triesnecker-rianásról. Forrás: MCSE észlelésfeltöltő.
Görgei Zoltán rajza 2023. április 27-én készült Baján, a Hold felszínén levő Triesnecker-kráterről és a Triesnecker-rianásról. Forrás: MCSE észlelésfeltöltő.

Nem lehet azonban Naprendszerünk minden lakója bolygó – itt jönnek a képbe a törpe-, illetve cikkünk témájaként, a kisbolygók. Pontosabban egy konkrét kisbolygó, a (354) Eleonora, de most szenteljünk még néhány szót a kisbolygóknak en bloc.

Mitől kisbolygó a kisbolygó? Röviden: attól, hogy a Nap körül kering, de nem elég nagy ahhoz, hogy alakja a saját gravitációjának köszönhetően gömbölyű legyen, ahhoz meg pláne nem, hogy saját Nap körüli pályáját megtisztítsa, azaz gravitációja „kisöpörjön onnan” minden hívatlan vendéget.

A számunkra, amatőröknek elérhető kisbolygók ráadásul egy kupacban tömörülnek a Mars és a Jupiter között, a híres kisbolygóövben. Az álló- (valódi, a belsejükben energiát termelő) csillagokhoz képest gyorsan mozognak az égen, ez segít legjobban azonosításukban.

E felvezető után térjünk is rá cikkünk tárgyára, az Eleonorára. Szinte pontosan 131 évvel ezelőtt, 1893. január 17-én fedezte fel a francia Auguste Charlois, csillagászkarrierje során „begyűjtött” 98 további aszteroidával egyetemben.

Az Eleonora egy átlagosan nagyjából 160 km átmérőjű, krumpli alakú égitest, ami nagyjából 13 és fél óra alatt fordul meg saját tengelye körül. A spektroszkópiai mérések meglepően sok olivint mutattak ki rajta, ami az aszteroidaövben ritkaságnak számít.

Olivinkristály. Finnországban szaunák fűtéséhez is használják.
Olivinkristály. Finnországban szaunák fűtéséhez is használják.

Miért írunk az Eleonoráról?

Azért, mert megfigyelésre ideális állapotba érkezik. 20-án szemben áll a Nappal, 9,5 magnitúdós, azaz kistávcsővel, viszonylag fényszennyezésmentes égről már észlelhető.

Az Eleonora keresőtérképe. Nyomtatható minőségben letölthető innen.

A kisbolygó este fél nyolckor már 25 fok magasan jár a keleti égen, a Procyon csillagtól (a Canis Minor csillagkép legfényesebb csillagától) alig néhány fokra, nagyjából negyedórával éjfél előtt delel 52 fok magasan.

Nagy Mélykuti Ákos észlelése 2015. július 20-án készült Szalánta és Bosta között félúton. A kép két felvétel összefűzéséből készült, amelyek közt mindössze 50 perc telt el, az Eleonorát (két különböző időpontban) a piros vonalak jelzik. MCSE észlelésfeltöltő
Nagy Mélykuti Ákos észlelése 2015. július 20-án készült Szalánta és Bosta között félúton. A kép két felvétel összefűzéséből készült, amelyek közt mindössze 50 perc telt el, az Eleonorát (két különböző időpontban) a piros vonalak jelzik. MCSE észlelésfeltöltő

Ígéretes préda tehát a (354) Eleonora, aki teheti, próbálja meg észlelni.

Derült eget!

Szerző: Bacsó Zétény, Amatőrcsillagász, Korábbi diákolimpikon
Svábhegyi Csillagvizsgáló