A maximum augusztus 12-én, hétfőn következik be, helyi időben 16 órakor. Az előrejelzésekben mindig van egy kis bizonytalanság, így több éjszakán is érdemes fennmaradni, augusztus 11-én, 12-én vagy 13-án hajnalban lehet legjobban megfigyelni a jelenséget. Ehhez hozzájárul majd, hogy a félhold helyi idő szerint 22:54 körül nyugszik (11-én kicsit korábban, 13-án kicsit későbben), így utána sötétebb égbolt várható. Megfelelően sötét helyen már a sötétedés beállta után érdemes keresni a meteorokat, a maximum ideje körül akár óránként 75-100 meteort is megfigyelhetünk, nálunk a későbbi sötétedés miatt valamennyivel kevesebbet. Egy tipikus Perseida meteoroid (az a törmelékanyag, amely meteorrá válik) a Föld légkörébe való belépési sebessége 59 km/s, méretük pedig porszemcsékhez hasonló, de lehetnek borsó vagy akár dió méretűek is (ezek már nagyon fényes tűzgömböket képesek létrehozni). A legtöbb Perseida meteor nem éri el a Föld felszínét, a belépéskor nem a hagyományos értelemben égnek el, hanem a rendkívül nagy mozgási energiájuk a légkör molekuláit „ionizálja” (elektronjaitól időlegesen megszabadítja), ennek a közvetett hatását látjuk fényfelvillanásként. Nagyjából 90 km-re vannak a Föld felszínétől, amikor először szabad szemmel megfigyelhetők, és másodpercek alatt (a felvillanások idején) nagyjából 30 km magasságig süllyednek. Amelyik meteor túléli ezt a légköri becsapódást, ezután kihuny, és szabadesésben érkezik meg a felszínre. A maximum lezajlása után napról napra kisebb gyakorisággal látszanak még Perseidák egészen augusztus 24-e körülig.
Egy meteorraj tagjai az égbolton egy bizonyos pont irányából látszanak érkezni, amit radiánsnak hívunk. A Perseidák esetén ez a pont a Perzeusz csillagképben található, ahogy az ábra mutatja. A meteorraj innen kapta a Perseidák nevet. A legtöbb meteort nagy eséllyel a hajnali szürkület előtt lehet észlelni (ekkor fordul a Föld a meteorok érkezési irányába, azaz „szemből” érkeznek), és ekkor látszik a radiáns is a legmagasabban az égbolton.
A Perseidák szülőégitestje a 109P/Swift-Tuttle üstökös, amely átlagosan 133 évenként kerüli meg a Napot. A New York állambeli Lewis Swift 1862. július 16-án vizuálisan fedezte fel egy 11 cm-es Fitz lencsés távcsővel, ám ezt nem jelentette be azonnal, mivel azt hitte, hogy a két héttel korábban felfedezett Schmidt-üstököst észlelte. Három nappal később Horace Tuttle is megfigyelte az üstököst a Harvard Obszervatóriumból. A periódusát 120 évnek határozták meg, és ez alapján 1982-ben kellett volna visszatérnie, de ez nem így történt. A kutatók újra átnézték az adatokat, és egy 1737-es üstökösészlelést is figyelembe véve 130 éves periódust határoztak meg. Brian Marsden publikálta az üstökös pontosított pályaelemeit, és a visszatérését 1992-re jelezte. 1992. szeptember 26-án Csuruhiko Kiucsi japán amatőrcsillagász észlelte a visszatérő üstököst. A következő visszatérése 2126-ban várható, és a becslések szerint akár szabad szemmel is láthatóvá válhat. A 109P/Swift-Tuttle üstökös a legnagyobb ismert égitest, amely ismételten elhalad a Föld mellett: a magja 26 km átmérőjű.
Ha valaki kedvet kapott a Perseidák észleléséhez, a Svábhegyi Csillagvizsgáló eseményein is megteheti a maximumhoz közeli két estén: augusztus 10-én és 11-én 17 órától várjuk a látogatókat Csillagkapu rendezvényünkre. Kedvcsinálónak korábbi, Perseidákról készült felvételekből válogatunk.
Szerző: Nagy Zsófia, Tudományos munkatárs
CSFK Konkoly-Thege Miklós Csillagászati Intézet