Majd 16-án a Mars és az Uránusz együttállását észlelhetjük távcsöveinkkel.
A Bika csillagkép színpompás szempárja
Július 10-én, szerda hajnalban egy színes együttállást észlelhetünk. Hajnali negyed négykor a keleti égboltra tekintve 8 fokos magasságban megpillanthatjuk a fényes Jupitert. A bolygó fényessége -2,0 magnitúdó lesz, amivel túlragyogja a legfényesebb csillagokat is. A bolygók királyától délkeleti irányban, jobbra lentebb az Aldebarant láthatjuk. Ekkor az óriás csillag még csak 4 fokkal lesz a horizont felett, így az észleléshez mindenképpen szabad kilátás kell a keleti látóhatár felé. A csillag másik neve Alfa Tauri, hiszen a Bika csillagkép legfényesebb tagjáról van szó. Sőt mi több, nem is akármilyen pozíciót foglal el a csillagképben. Amennyiben magunk elé képzeljük az égi állatot, akkor a vörös óriáscsillag a bika szemét ábrázolja. A tőlünk 67 fényévre lévő csillag átmérője 62 millió kilométer, amivel messze felülmúlja a mi központi csillagunkat.
Kézi távcső segítségével a Jupiter három Galilei-holdját is észlelhetjük, amik fényes pontként jelennek meg a hatalmas bolygó mellett. Az Alfa Tauri csillagtól jobbra és kicsit fentebb, északkeleti irányba kell haladnunk, hogy egy tucatnyi fiatal, kék színű csillag fényében gyönyörködhessünk. A Hyadok csillaghalmaz a legközelebbi a Földhöz, mivel nagyjából 150 fényévre van tőlünk, a korát pedig a csillagászok 600 millió évre becsülik.
Amennyiben rendelkezésünkre áll egy legalább 10 centiméter átmérőjű csillagászati távcső, akkor a Jupiter Nagy Vörös Foltját – ami Naprendszerünk legnagyobb vihara – is észlelhetjük a bolygó peremén, amihez 200-szoros nagyítás szükséges. A planétának 34 ívmásodperces látszó átmérője lesz, így kellemesen nagy bolygókorongban gyönyörködhetünk.
A szabad szemes látványosságot szerdától vasárnapig minden hajnalon megfigyelhetjük. Hajnali 03:00-tól már a horizont felett lesz a páros, azonban 3:30 után a kelő Nap fénysugarai miatt egyre halványabb lesz a bolygó és a csillag duója. A Nagy Vörös Foltot 10-én és 13-án lehet látni. A horizont közelsége miatt a légkörnek nyugodtnak kell lennie, hogy távcsövünkkel jól észlelhessük Naprendszerünk legnagyobb bolygóját.
A Mars és az Uránusz randevúja
Július 16-án, a hajnali égbolton a vörös bolygó felett a távoli jeges óriás, az Uránusz fog elhelyezkedni. Az észlelést érdemes 02:20-kor elkezdeni, mert ekkor a páros már 10 fokkal a horizont fölött lesz a keleti égbolton. Szabad szemmel csak külső bolygószomszédunkat, a Marsot láthatjuk, aminek a fényessége 0,9 magnitúdó lesz. A fölötte lévő Uránusz 5,8 magnitúdós fényessége miatt szabad szemmel nem lesz megfigyelhető. Az emberi szem láthatósági határa 6 magnitúdó körüli, így a távoli gázóriás biztosan csak segédeszközzel észlelhető. A két bolygó még előző nap délután lesz legközelebb egymáshoz, de csak a hajnali időpontban láthatjuk meg őket az égbolton. Ekkor 36 ívperc lesz a köztük lévő távolság, ami kicsivel nagyobb, mint a telihold átmérője. A kis távolság miatt a keresőtávcsövekben és a binokulárokban már egy látómezőben is látszani fog a vörös és a zöldes színű bolygó. Sőt mi több, kisebb csillagászati távcsöveknél kicsi nagyítást használva akár a távcsövünk látómezőjébe is egyszerre beleférhetnek.
Szerencsére a két planéta között egy csillag lesz látható, amely a V1124 Tauri néven szerepel a katalógusokban. Szabad szemmel nem látszik, azonban a fentebb említett segédeszközökkel már jól kivehető lesz a csillag narancssárga színe. Így könnyebb lesz megtalálni az Uránuszt, amelynek látszó átmérője csak 3,5 ívmásodperc lesz. A kicsi fényessége és látszó átmérője miatt a keresőtávcsövekben és a binokulárban is csillagszerűnek fog tűnni. Ahhoz, hogy láthatóvá váljon a korongja, legalább 100-200-szoros nagyításra lesz szükségünk. Mivel a vörös bolygó is még távol van tőlünk, így annak látszó átmérője csak 5,6 ívmásodperc lesz. Szerencsénkre itt már kisebb nagyítás is elegendő lesz, 100-150 szeres nagyításon már jól kivehető lesz a bolygó vörös korongja és ha kicsit alaposabban megnézzük, látjuk majd, hogy annak csak a 90%-a lesz megvilágítva! Fázisa van a Mars bolygónak is! A jelenséget egészen 03:30-ig észlelhetjük a közelgő napfelkelte miatt.
Naprendszerünk bolygókirálya
A Jupiter mindig magával ragadó látványban részesíti az őt észlelőket. Egy binokulár segítségével megtapasztalhatjuk Galileo Galilei élményét. A csillagász az 1610-ben a saját távcsövével észlelte a hatalmas planétát. Négy apró, fényes pontot pillantott meg, amelyek róla lettek elnevezve. A négy Galilei-hold, név szerint az Io, amely a legvulkanikusabb égitest a Naprendszerben, az Europa, amin elképzelhető, hogy kialakult az élet, a Ganymedes, Naprendszerünk legnagyobb holdja és a Callisto, amelynek felszínén a legtöbb kráter található. Azonban nem csak a négy legnagyobb kísérője érdekli a csillagászokat, hanem a Nagy Vörös Folt is. Naprendszerünk legnagyobb viharába a Föld beleférne, mivel jelenleg 14.000 km az átmérője. Az első feljegyzés egy Jupiter felszínén látott jelenségről 1665-ben született, amikor Giovanni Domenico Cassini észlelt egy sötét színű foltot. Egészen 1713-ig tudták megtekinteni a jelenséget a bolygón, majd több mint 100 évet kellett várni, hogy ismét látható legyen a csillagászati távcsöveken keresztül. 1831-ben ismét felbukkant a hatalmas vihar, amit azóta is rendszeresen tanulmányoznak a tudósok. 1879-ben még 39.000 km volt az átmérője, ami lecsökkent a ma ismert méretére. A tudósok próbálják megfejteni, hogy a Cassini által látott Nagy Vörös Folt azonos-e a mostanival, vagy két különböző viharról van szó. A legfrissebb tanulmányok szerint, amit a fentebbi példa is jól mutat a Nagy Vörös Folt mérete lassan, de csökken. A jelenlegi modellek alapján abban az esetben, ha a folt forgása lassabb, mint a körülötte lévő szelek sebessége akkor nem maradhat meg, hanem szétesik. Valószínűleg ez történt a Cassini által feljegyzett jelenséggel is. Ebből következtetve a két vihar nem lehet azonos, és valószínűleg a mostani is el fog tűnni a következő évszázadokban. Természetesen a további adatgyűjtések után még biztosabban meg lehet állapítani, hogyan és miért jönnek létre ezek a hatalmas viharok és meddig észlelhetőek.
Vörös bolygószomszédunk, a Mars
Naprendszerünk negyedik bolygóját már az ókorban is ismerték a csillagászok. Nevét a római háború istenéről kapta, aki a görög Arész megfelelője volt. Központi csillagunktól átlagosan 1,5 csillagászati egységre van (egy csillagászati egység 150 millió kilométer, ami az átlagos távolság a Nap és a Föld között), keringési ideje 687 nap. Ennek köszönhetően igen sokáig tart egy év, aminek számos pozitív és negatív következménye van. A tengely körüli forgása majdnem megegyezik a Földével, mindössze 40 perccel hosszabb. A jellegzetes vöröses színét annak köszönheti, hogy a felszínén vas-oxid-ban (rozsda) gazdag homok található. Sajnos a háború istenéről elnevezett bolygónak nincs erős mágneses mezeje, ami számos negatívummal jár. A Napból érkező sugárzás ellen nem védene minket semmi, amennyiben az égitest felszínén lennénk. A hőmérséklet-különbség is rendkívül extrém, ami két tényezőnek köszönhető. Egyrészt a 25 fokos tengelyferdeségének, amely miatt az egyes évszakok váltják egymást. Másrészt a planéta légkörét a napszél rendkívül elvékonyította, így a víz elpárolgott és a légnyomás csupán 0,6 %-a a földinek. Ennek következtében a legmelegebb területeken a hőmérséklet akár a 20 °C-ot is elérheti, azonban a sarkokon akár -153 °C-os fagyok is lehetnek. Az átlagos hőmérséklet -63 °C, illetve a vékony légkör miatt a víz 2 °C-on már felforr. Abban az esetben, ha egy felszíni túra közben levetnénk az űrruhánkat, megfagynánk azonnal, vagy a testünkben lévő víz párologna el.
Természetesen feltehetjük a kérdést, hogy mégis, miért akarnánk mi kirándulni a Marson? Az égitest a büszke tulajdonosa Naprendszerünk legnagyobb vulkánjának és kanyonjának. Az Olympus Mons, több mint 20 km-es magasságával messze lepipálja a Himaláját. A Valles Marineris kanyonrendszer 4.000 km hosszú, amely közel megegyezik az észak-amerikai kontinens szélességével, és helyenként 10 km-es a mélysége. Utolsó turisztikai célpontunk a sarkvidéki régiók, ahol jégsapkákat találhatunk. Nem akármilyen jég van ott, hanem szilárd állapotú szén-dioxid, azaz szárazjég és vízjég elegye. Az égitest átmérője nagyjából a fele a Földének. Ennek következtében a gravitáció sokkal gyengébb. Egy jól megtermett felnőtt 30 kg körüli súlyúnak érezné magát a bolygó felszínén, így könnyen meg tudná mászni az óriási hegyeket, és nem fáradnánk el a hatalmas kanyon bejárása közben.
A marsi csatornák rejtélye
Sajnos a Marsra való utazás és a bolygó meghódítása még igencsak távol van, de csillagászati megfigyelések már több száz éve zajlanak. A 19. században számos nagy távcsövet építettek, amelyekkel megfigyelték a Mars felszínét. A Milánóban található Brera Obszervatóriumban Giovanni Virginio Schiaparelli nagy úttörője volt az égitest feltérképezésének. Az 1877-es Mars-oppozíció során (amikor a két bolygó a legközelebb van egymáshoz) szisztematikusan feltérképezte annak felszínét. A különböző területeket a történelmi és mitológiai források után elnevezte, így megszülettek a Mars tengerei és kontinensei. Azonban ő csatornákat is vélt látni a planéta felszínén, amire a canali szót használta. Ez a szó mesterséges csatornát jelent, és az angol fordítás során a tudósok úgy értelmezték, hogy az olasz csillagász mesterségesen létrehozott csatornákat látott. Így a fordításba a channel helyett, ami a természetes csatornát jelenti, a mesterséges csatornát jelentő canal került be. Természetesen ezek a csatornák nem léteznek, és a rossz minőségű távcsövek, a légkör zavaró hatása hozta őket létre, valamint az emberi agy „képfeldogozó” képessége. Az olasz csillagász előtt Charles E. Burton már elkészítette a Marsot ábrázoló saját térképét, amelyen nem ugyanúgy látszottak a vélt csatornák. A korszak emberei pedig megalkották a következtetést. A marslakók szorgosan ássák a csatornákat, és létezik a vörös bolygón egy civilizáció. Percival Lowell, aki a 19. és 20. század egyik leghíresebb amerikai csillagásza volt, munkásságának a jelentős részét a marsi csatornák vizsgálatának szentelte. Természetesen ő is látta a képződményeket, azonban a Vénusz észlelése közben is megpillantotta azokat. Nem arról van szó, hogy a vénusziak szorgosan építkeztek, hanem a távcsövének egy hibájáról. Lowell erősen lerekeszelte a távcsövét, azonban ehelyett valamilyen szűrőt kellett volna használnia a fényes Esthajnalcsillag észleléséhez. Ebből fakadóan a nagy nagyítással bíró távcsövéből oftalmoszkóp lett, amit az orvosok használnak a szemfenék vizsgálatához. Az okulárból érkező fénysugár 1 mm-es vagy annál is kisebb átmérőjű, így nem a bolygók felszínét, hanem a saját retináját látta, amelynek az erei árnyékként jelentek meg a látómezőben. A rossz fordítás és a nem elég jó távcsövekből születendő tudományos feltételezések tévesek voltak. Ennek ellenére, olyan klasszikusokat köszönhetünk ennek, mint a Világok harca. A téves felfedezések nem szegték a csillagászok kedvét, és a Föld után a Mars lett a legtöbbet vizsgált naprendszerbeli bolygónk.
A Mariner–4 szonda 1965. július 14-én közelítette meg a Marsot, és az első, olyan űreszköz volt, amely sikeresen lefotózta egy másik bolygó felszínét (ezt az „fényképet” a mérnökök saját kézzel kiszínezett papírcsíkokból állították össze a szonda által sugárzott adatok alapján). Természetesen a szovjetek sem maradtak ki a vörös planéta felfedezéséből. Az 1970-es évek elején a szovjet Mars-program szondái is megvizsgálták a bolygót, sőt mi több a Marsz–3 leszállóegység volt az első, amely landolt az égitest felszínén. 1997-ben megérkezett a Marsra a Sojourner, ami az első rover volt. Később még csatlakozott az Opportunity, a Spirit, a Curiosity és 2020-ban a Perseverance is. A rovereknek köszönhetően a Mars az egyetlen általunk ismert bolygó, amelyet robotok laknak. Az eszközök számos fantasztikus adatot gyűjtöttek bolygószomszédunkról, elősegítve, hogy minél jobban betekintést nyerjünk a Mars hosszú és változatos történetébe.
A véletlenül felfedezett bolygó, az Uránusz
Az ókori világ csillagászai felfedezték az összes szabad szemmel látható bolygót, aminek köszönhetően a Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter és Szaturnusz létezéséről már több ezer éve tud az emberiség. A távcső megjelenése után nem kezdtek el új bolygókat keresni, mivel nem merült fel komolyan a korszak csillagászaiban, hogy létezhetnek még más planéták is. Azonban 1781 márciusában William Herschel, miközben kettőscsillagok és üstökösök után kutatott, megpillantott egy halvány, apró „ködös csillagot”. Elsőként üstökösnek gondolta, és többször is megfigyelte, miközben lejegyezte a pozícióját. Az eredményeit közölte a korszak tudósaival, és az orosz akadémián dolgozó Andrej Ivanovics Lexell pályaszámításokat is végzett. Az eredmények mindenkit megleptek, mivel kiderült, hogy Naprendszerünkben nem csak szabad szemmel megfigyelhető bolygók vannak. A távoli bolygó több mint 2,8 milliárd kilométerre van a Földtől, és 84 év alatt kerüli meg a központi csillagunkat. A közel 90 fokos tengelyferdesége miatt a pólusoknál 42 éven át felváltva nappal vagy éjszaka van. A Földön jól ismert nappalok és éjszakák váltakozását csak az egyenlítőjének egy szűk sávjában tapasztalhatjuk meg. A Voyager–2 űrszonda volt az első űreszköz, amely 1986-ban eljutott a távoli gázóriáshoz. A szonda felfedezett más kísérőket is a gázóriás körül, és az adatai újraelemzése után elképzelhető, hogy az egyes holdakon folyékony óceán is lehet. Tervben van egy újabb misszió, amely az Uránuszt és a Neptunuszt célozná meg. A küldetés célja az lenne, hogy jobban megértsük a két bolygó keletkezését, légkörét, belső szerkezetét, és megtudjuk, hogy a kísérőiken van-e folyékony víz.
A korai időpont ellenére érdemes megtekinteni a Bika csillagkép színpompás szempárosát. Valamint 16-án érdemes távcsövet ragadni, hogy észlelhessük a vörös bolygót és a fölötte lévő távoli gázóriást.
Szerző: Vizi Róbert, Bemutató csillagász