Ez szoros lesz! Együtt áll a Mars és a Vénusz

Viszonyításul: a Hold (és a Nap) látszó átmérője 30 ívperc, így kijelenthető, hogy szoros együttállásról van szó.

De mikor beszélünk egyáltalán együttállásról? Mi az, és milyen gyakori?

Az alábbi ábrán a Naprendszer sematikus rajzát láthatjuk egy régi (1848–1860 között készült) angol térképen. (Bár a Plútó 1930-as felfedezésével és – hibásan – bolygónak titulálásával 76 évre elavulttá vált, ma már újra használható, így élvezhetjük a XIX. század esztétikáját…)

A Naprendszer ábrázolása egy XIX. századi angol nyomtatványon

A jobb felső sarokban egyébként rögtön bődületes sületlenséget olvashatunk: „The planets are retained in their orbits by the opposing actions of the centrifugal and the centripetal forces”, magyarul a szöveg szerint „A bolygók a centrifugális és centripetális erők ellentétes hatásainak következtében maradnak pályáikon”, ami teljes képzavar. A bolygók nincsenek egyensúlyban: a gravitációs erő (ami maga a centripetális erő) folyamatosan „görbíti” pályájukat, így kényszerítve őket Nap körüli mozgásra. A centrifugális erő egy ún. fiktív erő, csak akkor használhatjuk, ha a forgó test szemszögéből vizsgálunk egy mozgást. A lényeg, hogy centripetális és centrifugális erőket nem említjük egyszerre.

A Naprendszer bolygói nagyjából egy síkban keringenek. Ennek oka röviden: minden bolygó ugyanabból az ősködből alakult ki 5 milliárd évvel ezelőtt. A köd saját gravitációja által összehúzódott és a perdületmegmaradás törvénye miatt egyre gyorsabban kezdett forogni (gondoljunk a híres hasonlatra: a balett-táncos gyorsabban forog, ha karjait behúzza), s mivel nem szilárd anyagról van szó, a forgás hatására „kilapult”. Ebből keletkeztek aztán a bolygócsírák, majd a bolygók.

Mivel a planéták hozzávetőlegesen azonos síkban keringenek a Nap körül, így időről időre a Földről nézve igen közel kerülnek egymáshoz, „követik egymást”. Ezek az együttállások. Vannak laza, együttállásnak talán nem is nevezhető események (ilyen volt a nagy érdeklődést kiváltó 2022-es bolygóvonat), és vannak igazán szoros együttállások is, mint a 2020-as Jupiter–Szaturnusz közelítés is volt.

. A két bolygó szeparációja mindössze 6-7 ívperc, így egy látómezőben látszottak. A Jupiter (alul) három Galilei-holdja is látható, balról jobbra sorban a Callisto, a Ganymedes és az Europa. A Szaturnusz (felül) mellett 2 óránál a Titan sejlik fel. Forrás: Wikipédia.

A mostani Mars és a Vénusz közelsége valahol a kettő között lesz, inkább szoros, de nem elképesztően szoros együttállásról van szó.

*A táblázat két égitest egymást követő hasonló típusú együttállása közti átlagos időt adja meg (lásd az angol nyelvű Wikipédiát, ahonnan a táblázat adatait kölcsönöztük). A periódus rubrikától jobbra található sor, valamint az alatta lévő oszlop az adott bolygó Nap körüli keringési idejét adja meg évben, illetve a Föld keringési idejéhez viszonyítva. Az átlagos együttállások közti idő leolvasásához egyszerűen összepárosítjuk a bolygók oszlopát a sorral: láthatjuk, hogy a Vénusz és a Mars átlagosan bő kétévente áll együtt.

A 2024. február 22-i együttállás a csúcsát 5:55-kor éri el, ekkor éri el a két bolygó 36 ívperces minimális látszó távolságukat a délkeleti égen. A probléma azonban a szokásos: lehetetlenül horizontközeli eseményről van szó, a közelítés tetőpontjakor alig 2 fokkal kukucskálnak majd ki a horizont felől… Hiába a Vénusz vakító, -3,8 magnitúdós fénye, a Mars 1,3 magnitúdójával alig látszik majd. Szerencsére, ha egyszer megtaláljuk a Vénuszt – erre azért van esély –, a Mars kibogarászható, ehhez azonban binokulár elengedhetetlen, de inkább távcsövet ajánlunk (s mindenképpen nagy látómezejű okulárt használjunk).

A jelenség még 23-án hajnalban is érdekes, ekkor azonban már 42 ívpercre látszik majd a két objektum.

A sikeres észleléseket, az arról készült szöveges beszámolókat, rajzokat, fényképeket a Magyar Csillagászati Egyesület Észlelésfeltöltőjére, a magyar amatőrcsillagász mozgalom megfigyelési archívumába érdemes feltölteni.

Derült eget!