I.rész
Sose bízz egy csillagász kreatív ötleteiben! Hallhattuk már, hogy a csillagászok gyakran a legfurcsább neveket adják a felmerülő jelenségeknek és egészen megdöbbentő képzelőerővel rendelkeznek. Új sorozatunk azon szokatlan és egzotikus csillagképeket mutatja be, amiket az évszázadok letöröltek az égboltról és immáron csak nagyon kevés ember emlékezik rá.
A következőkben bemutatott csillagképeket már hiába keressük a csillagképek listájában: A Nemzetközi Csillagászati Unió 88 hivatalos csillagképe közé nem kerülhettek be.
A csillagos égbolt az emberiség hajnala óta lenyűgözte az égbolt szépsége iránt fogékony lelkeket. Az emberi természet pedig olyan, hogy szeret bizonyos mintákat észrevenni és beazonosítani a rendezetlen rendszerekben.
Nem volt ez másképp az éjszakai égbolton a csillagok helyzetével sem - már az ősember barlangrajzain is feltűntek bizonyos jellegzetes formák.
A legősibb időktől fogva a csillagok a térbeli és időbeli tájékozódást segítették. Ezután a letelepedett, gazdálkodó civilizációk számára az idő múlását is pontosan jelezték. Például az egyiptomi kultúrában a Szíriusznak, az égbolt legfényesebb csillagának a heliákus kelése, az a nap, amikor már éppen felbukkant a hajnali pirkadatban, jelezte a Nílus áradásának időpontját.
Azt gondolhatnánk, hogy egy olyan komoly tudományágban, mint a csillagászat, minden az emberi logikán és racionalitáson alapszik. Ám ez a csillagképek esetén egyáltalán nem így van - a különféle alakzatok az emberi kreativitásnak és képzelőerőnek köszönhetik létüket. Sokkal több közük van az egyes csillagalakzatoknak a kultúrához, mondakörökhöz és hithez, mint bármiféle tudományos koncepcióhoz.
Már a babilóniaiak is jegyeztek fel különféle csillagképeket i.e. 1100 körül. Azonban az első részletes és széles körben elfogadott csillagtérkép Ptolemaiosz Almagest-je volt, nagyjából az i.sz. 100-ban. Ez a katalógus 48 darab jellegzetes csillagképet tartalmazott és másfél évezreden keresztül egyedülállóan egységesen használták a csillagászok körében. Ezt a 48-as listát ma is megtalálhatjuk a modern térképeken.
A legtöbb motívum mitológiai háttérrel rendelkezett, de sajnos azt nehéz írásos emlékek hiányában bizonyítani, hogy mekkora részben alkotott új motívumokat Ptolemaiosz.
Azonban az Almagestnek volt egy nagy hiányossága: a déli égbolt egy része ugyanis sosem látszott Alexandriából, ahonnan Ptolemaiosz végezte a megfigyeléseit. Sőt, az európai kultúrában teljes mértékben sötét folt maradt az az égterület! Csupán a XV-XVI. sz.-ban, a nagy földrajzi felfedezések hajnalán adódott lehetőség a déli égbolt feltérképezésére.
A legtöbb ma is elfogadott déli csillagképet holland kartográfusok navigátorainak köszönhetjük. Ezeket foglalta össze és egészítette ki a XVIII. sz. közepén Nicolas L. de Lacaille francia abbé, aki egy dél-afrikai obszervatóriumban végzett méréseket.
Ezenfelül még az északi, Európában ismeretes égbolton is terjedelmes lukak tátongtak a fényes csillagok által kijelölt mintázatok között és egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy egy halvány csillag hova is tartozik. Ezen lukakat a XVI-XVII. sz.-ban töltötték fel, főképp Johannes Hevelius lengyel csillagász vezetésével.
Johann Bode 1801-ben adta ki az Uranographia című részletes atlaszát. Ez volt Ptolemaiosz Almagestje után az első részletes csillagtérkép és aprólékos rajzokat is tartalmazott. Felhasználta az abból ismeretes 48 és az időközben született csillagképeket is, illetve maga is helyezett fel motívumokat, habár ezek közül egy sem maradt meg a hivatalos listában.
Lassan azonban, a fényképezés térhódításával és a csillagászatba is berobbanó adathalmazok gyűjtésével felmerült az igény, hogy egységesek legyenek a csillagképek, ugyanis szinte mindenki különböző konstellációkat ismert el, használt. A legnagyobb gondot ez mégis a változócsillagászatban okozta.
A változócsillagok olyan csillagok, amiknek nem állandó a fényességük. Ezek különleges nevet kapnak, melyben szerepel a csillagképük neve. Azonban jól meghatározott csillagképhatárok hiányában nem lehetett egyértelműen eldönteni, hogy melyik csillagról van szó!
A modern csillagképhatárok alapjait B. A. Gould-nak köszönhetjük. Ő az 1870-es évek végén dolgozott az argentin nemzeti obszervatóriumban. Egy olyan atlaszt hozott létre, ahol elsőként húzott be határokat a csillagképek közé. Ezeket a határoló vonalakat főként nevezetes égi körök, rektaszcenziós és deklinációs körök mentén húzta.
Ezt úgy kell elképzelni, mint az amerikai államok térképét: azonos szélességnél és hosszúságoknál húzott, egymásra merőleges vonalak alkották. Mennyivel könnyebb is azzal dolgozni, mint a girbe-gurba európai országhatárokkal!
1919-ben európai csillagászok megalkották a ma is létező IAU (International Astronomical Union, Nemzetközi Csillagászati Unió) szervezetét. Legfőbb feladatuk működésük elején a kérdéses csillagászati témák megvitatása és egyeztetése volt, többek között a hivatalos csillagképek és azok határainak felállítása.
Eugéne Deloporte belga csillagászt, az Uccle-i obszervatórium munkatársát kérték fel a feladatra, aki lelkiismeretesen el is végezte ezt. Hosszú évek során állította fel a végleges határokat, folyamatosan egyeztetve kollégáival.
A legnagyobb kihívás az volt, hogy már rengeteg változócsillag nevében szerepelt a csillagképe és ezeket mindenképpen meg is szerette volna tartani az eredeti területén, még ha ez a határok furcsa módosításával is jár. Ezért van az, hogy hiába a jól meghatározott koordinátavonalak mentén húzta a vonalakat, azok cikkcakkosak lettek végül.
A Yale Obszervatórium is nagymértékben hozzájárult a határok finomításához, ellenőrizték megfigyeléseik során, hogy az összes eddig ismert változócsillag megfelelő helyre kerüljön.
1928-ban, Deloporte 6 éves kitartó munkája után elfogadták az általa javasolt csillagképhatárokat. Végül 88 jól körülhatárolt csillagkép került fel az égboltra, ami a mai napig a hivatalosan elfogadott és ma is ezeket a határokat használjuk.
Azonban ez egy szűkített lista volt, néhány alakot le kellett radírozni az égről.
Mi történt a többi csillagképpel? Hiszen, több mint 100 motívum merült fel a történelem során, de csak 88 került fel az égboltra! Ezekről fog szólni új sorozatunk.
Megismerkedhetünk a rég elfeledett csillagképekkel - ilyen például a Rénszarvas, a Tyúk, az Elektromos Generátor vagy az Írógép.
Havonta mutatunk majd be ezek közül néhányat.
Érdemes lesz nyomon követni a sorozatot, mert nagyon izgalmas történetekről olvashatunk!
A sorozat forrásaként John C. Barentine: The Lost Constellations című könyve szolgál, ami a Springer gondozásában jelent meg.
Szerző: Világos Blanka, Tudományos segédmunkatárs / Bemutató csillagász
CSFK Konkoly-Thege Miklós Csillagászati Intézet / Svábhegyi csillagvizsgáló