A csillagkép az északi féltekén ősszel figyelhető meg, a délin pedig tavasszal. Két legfényesebb csillagának éjféli delelése augusztus végére, szeptember elejére esik, március végén tűnik fel a hajnali égbolton és január közepén tűnik el az esti órákban. Ami a területét illeti, nagyméretű csillagképről van szó, amelynek csupán két csillaga fényesebb 3 magnitúdónál – ezáltal nem könnyű megtalálni, sem megfigyelni szabad szemmel, viszont néhány tájékozódási pont segít a megtalálásában. A Déli Hal nevű csillagképben lévő Fomalhaut egy meghatározó pont a Vízöntő felkereséséhez, a csillag a Vízöntő lábánál helyezkedik el, felfelé meghosszabbítva megtaláljuk két fényes csillagát. Továbbá segít az is, ha a Pegazustól elindulva megkeressük a kancsót és a férfi fejét, vállain fekszik az Alfa és a Béta Aquarii. Közvetlenül a Pegazus fejétől délre találhatók.
A 12 állatövi csillagkép egyike, amely kilenc csillagképpel határos: a Cet (Cetus), a Sas (Aquila), a Bak (Capricornus), a Halak (Pisces), a Pegazus, a Csikó (Equuleus), a Delfin (Delphinus), a Szobrász (Sculptor) és a Déli Hal (Piscis Austrinus) nevű konstellációkkal. Mivel ezen az égterületen több vízi lény is elhelyezkedik, ezt a környéket az ég tengerének is nevezik. A bronzkorban ebben a csillagképben volt a téli napforduló.
Kultúrtörténet, mitológia
Annak ellenére, hogy halvány és nehezen megtalálható csillagkép, már az ókorban nagy jelentőséggel bírt – Mezopotámiában mint a Nap égi útjának egyik állomását tartották számon. A babiloni csillagkatalógusokban Hatalmas néven szerepelt, és minden bizonnyal az akkád Ea istennel, a föld és a föld feletti vizek urával (a suméroknál Enki) azonosították. Tulajdonképpen ez volt a Nap pályájának egyik legdélebbi szakasza, az Ea útja. A legenda szerint Ea megmentett egy embert az istenek által keltett vízözönből. A csillagképet a babiloniak által rendszeresen tapasztalt árvizekkel is kapcsolatba hozták, ezért negatív konnotációja is volt. Kb. 5-6000 évvel ezelőtt három zodiákus-társával, a Bikával, az Oroszlánnal és a Skorpióval együtt naptári sarokpont volt – a precesszió következtében a Vízöntő közel állt a téli napforduló pontjához, vagyis a „feltámadó Nap” egyik állomása volt.
Az ókori egyiptomiak számára ez a csillagkép a Nílus istenét, Hápit jelenítette meg. A Nílus éves áradásával hozták összefüggésbe, ugyanis a partok állítólag akkor áradtak el, amikor a Vízöntő a korsóját a folyóba helyezte, és ezzel megkezdődött a tavasz. Az arabok egy vizesvödörnek látták. Kezdetben a görögök is egy egyszerű kancsót láttak a csillagokban, amelyből víz ömlik az alatta levő Déli Halra. A hinduk, feltehetően görög hatásra, kumbhának, azaz vizeskorsónak ábrázolták. A római császárkorban elterjedt megnevezése az Amphora (kétfülű bortartó edény), amelyet az iszlám középkor is megőrzött. A kínai égen nem találunk Vízöntőt ebben a formában, itt 3 csillagkép is volt ezen az égterületen. A magyar nép sem alakított ki magának csillagképet ezen a részen.
A későbbi ábrázolásokon a Vízöntőt egy férfialakkal és mellette egy edényből kifolyó vízzel (a vízözön jelképével) ábrázolták. Az első században Ptolemaiosz Almagest című munkája alapozta meg a Vízöntő általános nyugati ábrázolását. Az Urania’s Mirror nevű 1824-ben publikált csillagkép-kártyák közül a Vízöntő kártya rendhagyó módon van megjelenítve – a kártya alsó szélén egy gömb látható, ez a Ballon Aerostatique (Hőlégballon), amely a Déli Hal, a Mikroszkóp és a Bak között „emelkedett az égre”. Jerome Lalande francia csillagász alkotta meg ezt a konstellációt a Montgolfier testvérek tiszteletére, akik először emelkedtek levegőbe az általuk feltalált hőlégballonnal. A csillagkép azonban nem volt hosszú életű, hamar eltűnt a csillagtérképekről.
A görög mitológiában két történet is kapcsolódik a Vízöntőhöz. Az egyik szerint Deukaliónnak és Pürrhának a jelképe, akik a vízözön egyedüli túlélői voltak, amelyet Zeusz az egyre gonoszabbá váló emberiség kipusztítására bocsátott a világra. A pár, miután ezt túlélte, újra teremtette az emberiséget. A másik történet szerint a Vízöntő Ganümédészt, Zeusz pohárnokát ábrázolja. Ganümédész szép kinézetű ifjú herceg volt, apja Trósz trójai király, anyja Kallirhoé nimfa. Egy napon apja nyáját legeltette, amikor Zeusz megpillantotta a fiút, és egyből beleszeretett – sas alakjában elragadta és felvitte az Olümposzra. Héra, Zeusz felesége, ezt nem nézte jó szemmel, ezért a főisten, hogy megóvja újdonsült szerelmét felesége haragjától, a csillagok közé emelte. Így lett a Vízöntő, Ganümédész ambróziát keverő edénye pedig a Serleg csillagkép.
Csillagászati adatok a csillagképről:
- α Aquarii (Sadalmelik): sárga szuperóriás, a csillagkép második legfényesebb csillaga, fényessége 2,96 magnitúdó. Távolsága tőlünk nagyjából 758 fényév. A washingtoni kettőscsillag-katalógusban (Washington Double Star Catalog) WDS J22058-0019 A néven szerepel. Arab neve a sa'd al-malik kifejezésből ered, amely azt jelenti, hogy „a király szerencséje”.
- β Aquarii (Sadalsuud): három csillag alkotta rendszer, a főcsillag szuperóriás, amelynek fényessége 2,91 magnitúdó – ezzel a csillagkép legfényesebb csillaga. A Naptól 611 fényévre helyezkedik el. Arab neve a sa’d al-su’ud kifejezésből származik, jelentése: „a szerencse szerencséje”. Vélhetően 56 millió éves. A három csillag feltehetően nem alkot rendszert, mindháromnak nagyon eltérő sajátmozgása van.
- γ Aquarii (Sadachbia): kettőscsillag, fényessége 3,84 magnitúdó. Tőlünk 157 fényévre helyezkedik el. A két komponens neve: γ Aquarii Aa (Sadachbia) és Ab. A washingtoni kettőscsillag-katalógusban szereplő neve: WDS J22217-0123 A. Arab nevének jelentése: „a házak (vagy sátrak) szerencséje”. A csillag a π Aqr, a ζ Aqr és az η Aqr-val együtt alkotják a „a Sátrat” (al Ahbiyah). A főcsillag kb. kétszer nagyobb tömegű, mint a Nap, a kísérője pedig egy 2024-ben interferometriával észlelt kis tömegű csillag. A két csillag 1,9 csillagászati egységre van egymástól.
- δ Aquarii (Skat): a harmadik legfényesebb csillag, fényessége 3,27 magnitúdó. Távolsága tőlünk 159 fényév.
- ε Aquarii (Albali): kettőscsillag, fényessége 3,7 magnitúdó, 229 fényévre található a Földtől. A Bak csillagkép határának közelében helyezkedik el. Főcsillaga feltételezések szerint 388 millió éves, tömege háromszor nagyobb a Napnál.
- ζ Aquarii: hármascsillag, a „vizesedény” nevű aszterizmus főcsillaga. Fényessége 4,59 magnitúdó, 103 fényévre van tőlünk. A fényesebb komponens, a ζ Aqr A egy sárgás-fehéres színű F-típusú csillag, míg kísérője, a ζ Aqr B egy sárgásfehér szubóriás. Mivel fényességük hasonló, a kettős könnyedén mérhető és felbontható. Jelenleg az északi féltekén található, 2004-ben közvetlenül az égi egyenlítő felett volt, előtte pedig a déli féltekén helyezkedett el.
Mélyég-objektumok:
- Messier 2: a Messier-katalógusba elsőként felvett gömbhalmaz, amely kb. 37.000 fényévre van tőlünk. Átmérője több mint 150 fényév, ezzel a maga nemében az egyik legnagyobb halmaz. Jean-Dominique Maraldi francia csillagász fedezte fel 1746-ban egy üstökös megfigyelése közben. Több mint 150.000 csillagot tartalmaz. Látszó fényessége 6,3 magnitúdó, ideális körülmények között akár szabad szemmel is, de nehézkesen látható. Kisebb távcsövekkel már fellelhetők fényesebb csillagai, különösen azért, mert csillagszegény zónában helyezkedik el. Teljes felbontásához viszont szükségesek a nagyobb távcsövek. Legfényesebb csillagai 13,1 magnitúdójú vörös és sárga óriások. Megfigyelésére a legalkalmasabb időszak az október. Az M2 viszonylag könnyen megtalálható az α és β Aqr, illetve az ε Pegasi felől.
- Messier 72 (NGC 6981): gömbhalmaz a Vizesedény/Vízhordó nevű aszterizmusban. A halmaz látszó fényessége 9,35 magnitúdó, és a Földtől kb. 54.570 fényév távolságra található. Kis távcsövekben halvány ködként jelenik meg, felbontásához legalább közepes távcsőre van szükség. A Vízöntő nyugati részén található, néhány fokkal a két legfényesebb csillagtól, a Bak második legfényesebb csillaga (Dabih) irányában. A halmaz megfigyelésére a legjobb időszak a nyár.
- Messier 73: aszterizmus, amelyet négy, fizikailag független csillag alkot. A formáció látszó fényessége 9 magnitúdó, kb. 2500 fényév távolságban van a Földtől. A Bak határához közel található, a Messier 72 gömbhalmaztól mintegy 1,5 fokkal keletre.
- NGC 7009 (Szaturnusz-köd): planetáris köd, amely a nevét a megjelenéséről kapta, mivel a korai megfigyelések szerint megjelenése hasonlított a Szaturnusz bolygóra. Fényes központi csillagát egy sűrű, kék és vöröses színű ovális alakú gázköd veszi körül. Ezt pedig egy zöldes rész veszi körül, amely a csillag korábbi külső rétege volt. A köd mindössze 1400 fényévre van tőlünk, közelsége miatt kedvelt célpont a távcsöves égboltkutatók számára. A Hubble űrtávcsővel többször tanulmányozták a köd összetételét, szerkezetét, hőmérsékletét és a környező anyagokkal való kölcsönhatását. A planetáris ködök vizsgálata különösen érdekes, mivel a mi Napunk körülbelül ötmilliárd év múlva hasonló sorsra fog jutni. A Szaturnusz-köd William Herschel egyik első felfedezése volt 1782-ben.
- NGC 7293 (Csiga-köd/Helix nebula): jól ismert planetáris köd, az egyik legközelebbi a Földhöz. Csupán kb. 655 fényévre van tőlünk a Gaia misszió által mért távolság szerint. A Csiga-köd egy olyan planetáris köd példája, amelyet egy közepes vagy kis tömegű csillag hozott létre, amely fejlődésének vége felé leveti külső rétegeit. A csillagból származó gázok a környező térben a Földről nézve spirális szerkezetűnek tűnnek. A megmaradt központi csillagmag egy kisméretű, forró képződmény, ez a fehér törpe. A központi csillag olyan nagy energiával sugároz, hogy a korábban levetett gázok fényesen fluoreszkálnak. A ködöt a popkultúrában néha „Isten szemének” vagy „Szauron szemének” nevezik.
- NGC 7727: különös galaxis, amely két galaxismagot rejt magában, és mindkettőben egy-egy fekete lyuk van, egymástól 1600 fényévre. Ez az objektum 76 millió fényévre van a Tejútrendszertől. Valószínűleg ez a rendszer két korábbi spirálgalaxis 1 milliárd évvel ezelőtti összeolvadásából származik. A különféle foszlányok és áramok a két galaxis korongjának maradványai. Feltehetően a jövőben egy elliptikus galaxis lesz belőle. A fekete lyukakat 2021 novemberében találták az Európai Déli Obszervatóriumban a Very Large Telescope (VLT) segítségével. A páros a Földhöz legközelebbi megerősített szupernagy tömegű fekete lyukak közé tartozik. Az NGC 7727 nagyon hasonlít az NGC 7252-höz, egy másik galaxishoz, amely két korábbi spirálgalaxis ütközéséből és összeolvadásából keletkezett, ugyanabban a csillagképben.
- NGC 7252: két egymással ütköző galaxisból egymilliárd évvel ezelőtt keletkezett objektum. A Vízöntő déli részén található, 20 millió fényévre tőlünk. Látszó fényessége 12,7 magnitúdó, amely elég fényes ahhoz, hogy az amatőrcsillagászok halvány foltként láthassák. A csillagokból és porból álló, az atommag körül keringő elektron diagramjára emlékeztető, hurokszerű csillagai miatt a galaxist Atoms for Peace (Atomok a békéért) néven is említik. A galaxis jó lehetőséget nyújt a csillagászoknak annak tanulmányozására, hogy a galaxisok közötti összeolvadások hogyan befolyásolják az Univerzum fejlődését. Hasonló objektumok vizsgálata alapján már most megjósolható, hogy néhány milliárd év múlva az NGC 7252 befejezi az összeolvadási folyamatot, és egy elliptikus galaxissá alakul át.
- NGC 7606: spirálgalaxis, amely a Földtől kb. 100 millió fényévre található. A ψ2 (pszi) Aquariitól 45 ívpercnyire északkeletre van. Ferdén láthatjuk, és két fő karja van. A galaxisban két szupernóvát is megfigyeltek, az SN 1965M (16,0 magnitúdó) és az SN 1987N (13,8 magnitúdó) jelűt.
- NGC 7371: lencseszerű galaxis, amely az égi egyenlítő közelében helyezkedik el, így az év bizonyos időszakaiban mindkét féltekéről legalább részben látható. Fényessége 12,5 magnitúdó, megtekintésére érdemes nagyobb távcsövet használni.
Egyéb:
- R Aquarii: változócsillag, amely valójában egy pár – egy fehér törpecsillagból és egy Mira-típusú változóból (vörös óriásból) áll. Gravitációs vonzása révén a fehér törpe anyagot szív magába társából, és időnként a felesleget kilöki. Távolsága körülbelül 218 parszek, ezzel az egyik legközelebbi szimbiotikus csillag. A csillag körüli ködöt Cederblad 211 néven ismerik – meglehetősen fényes, de kisméretű, a központi csillag uralja.
- exobolygók: több exobolygó-rendszert is találtak a csillagképben – az egyik legismertebb a TRAPPIST-1 csillaghoz tartozó objektumok, amelyről külön teszünk említést. A Gliese 876, amely 15 fényévre van tőlünk (ezzel az egyik hozzánk legközelebbi csillag), volt az első vörös törpecsillag, amelynek közelében bolygókat találtak (négyet). A 91 Aquarii narancssárga óriáscsillaghoz is tartozik egy bolygó (91 Aquarii b). A kevésbé fényes, 12,4 magnitúdójú WASP-6 nevű csillag egy exobolygónak ad otthont (WASP-6 b), amelyet 2008-ban fedeztek fel. Gazdacsillagát 3,36 nap alatt kerüli meg 0,042 CSE távolságban.
- TRAPPIST-1: a Földtől 40 fényévre elhelyezkedő ultrahideg törpecsillag, amely legalább hét exobolygónak ad otthont. Ezek egy részét 2017-ben fedezték fel. A bolygók közül több a lakhatósági zónában található. Az összes bolygó sokkal közelebb van a csillagához, mint a Merkúr a Naphoz. A megfigyeléseket elsősorban a chilei Very Large Telescope (VLT) és a NASA Spitzer űrteleszkópjával végezték, de a részletesebb vizsgálatokra még várni kell, amíg a NASA James Webb teleszkópja megvizsgálja a rendszert. A TRAPPIST-1 rendszer felfedezését a csillagászok jelentős lépésnek tekintik a Földön kívüli élet megtalálása felé.
- meteorrajok: három nagy meteorraj van, amelynek radiánsai a Vízöntőben vannak – ez az η (éta) Aqr, a δ (delta) Aqr és a ι (ióta) Aqr. Ezek közül a legintenzívebb az η Aquaridák, amely minden évben május 5–6-án éri el csúcspontját, óránként kb. 35 meteorral. A zápor szülőégiteste az 1P/Halley üstökös, amelynek kb. 76 év kell ahhoz, hogy egyszer megkerülje a Napot. Az üstökös legutóbb 1986-ban volt látható, legközelebb 2061-ben lép be újra a belső Naprendszerbe. A meteorraj az északi és déli féltekén egyaránt megfigyelhető, főként a hajnal előtti órákban, a déli féltekéről azonban előnyösebb az észlelése. Az északi féltekén sokkal kevesebb meteort láthatunk. A δ Aquaridák egy kétszeresen sugárzó raj, amely először július 29-én, másodszor pedig augusztus 6-án éri el csúcspontját. Az elsőnek a radiánsa a csillagkép déli részén van, a másodiknak pedig a Halak csillagkép északi részén. A ι Aquaridák pedig egy gyenge zápor, amely augusztus 6-án éri el a tetőpontot, óránként kb. 8 meteorral.
A magyar nyelvű csillagtérképet Vizi Péter/csillagterkepek.hu készítette.
Szerző: Diószegi Orsolya Enikő, Tudományos újságíró
Svábhegyi Csillagvizsgáló