Az ókori népek is különös tisztelettel illették: Mezopotámiában Dar Lugal, azaz Villámlás Ura volt a neve, Kínában Tűzcsillagként ismerték, a maorik pedig egyszerűen Reuhának, azaz a Csillagok Urának nevezték. Az Antares a Skorpió csillagkép szívében ragyog élénkvöröses csillogással. Nevét a görög „Anti-Arész” kifejezésből kapta, amely az „Arész ellenfele” jelentést hordozza. A csillag ezt a nevet azért kapta, mert fényessége és vörösessége látszólag versenyez a római hadistenről elnevezett Mars bolygóéval. És bár viszonylag kevés csillagról mondható el, hogy szabad szemmel is színesnek érzékeljük, az Antares esetében egyértelműen észrevehető a vöröses izzása. Ez nem csoda, ugyanis egy vörös szuperóriás csillagról van szó, amely az élete végéhez közeledik. A hatalmas méretű csillag a Napunknál majdnem 700-szor nagyobb átmérőjű, a tömege pedig 12-szer nagyobb. Az egyik legnagyobb ismert csillag az univerzumban, és amennyiben a Nap helyére tennénk, még a Marsot is bekebelezné.
Alaposabban megvizsgálva a csillagokat, észrevehetjük, hogy különböző színekben ragyognak. A különböző színek oka a csillagok eltérő felszíni hőmérséklete. A hidegebb csillagok sugárzási intenzitásának maximuma a vörös szín felé, míg a forróbbaké a kék színhez esik. Az Antares vörös színe így az alacsonyabb hőmérsékletre utal. Míg Napunk felszíni hőmérséklete kb. 5800 K, addig a vörös óriás Antaresé 3500 K. Ha egymás mellé helyeznénk a Napunkat és az Antarest, az Antarest több mint 10 000-szer fényesebbnek érzékelnénk, mint a központi csillagunkat.
Az Antarest alaposabban megvizsgálva észrevehetjük, hogy nem egy magános csillag, van egy társa, az Antares B. Ezt a kékes-fehéres fősorozati csillagot azonban szabad szemmel nem láthatjuk, ugyanis a főcsillag fényessége túlragyogja. A csillagrendszer egy 5 fényév átmérőjű halvány ködbe, a 10 magnitúdós IC 4606 reflexiós ködbe ágyazódik, amely a Ró Ophiuchi ködkomplexum része – ennek észlelése komolyabb műszerekkel sem egyszerű feladat.
Az egyik legkönnyebben megfigyelhető objektum – akár nappali, akár éjszakai égbolton – égi kísérőnk, a Hold. Éppen ezért igen fontos szerepet töltött be a legtöbb korai kultúra, vallás vagy akár irodalom alakításában. Az ókorban például az újhold első megpillantásakor vette kezdetét egy újabb holdhónap, amelynek hossza 29,5 nap volt.
Földünk kísérőjének 4,5 milliárd évvel ezelőtti keletkezésére a széles körben elfogadott magyarázat, hogy a Földünk ütközött egy körülbelül Mars méretű testtel, a Theiával. Az ütközés során pedig a Földből kirepült anyagból létrejött a Hold. Fényességével és napról napra változó arculataival pedig már régóta népszerű megfigyelési célpont az égbolton. Megfigyelése ráadásul nem is igényel nagy műszerezettséget, ugyanis nem csak távcsövekkel vagy binokulárral lehet tanulmányozni égi kísérőnk változatos felszínét, mert már szabad szemmel is különböző részleteket pillanthatunk meg. A felszínen látható világos részek terraterületek, vagyis ősi felföldek, amelyek döntően a Hold déli sarkvidéke körül fordulnak elő, míg a sötét foltok lapos síkságok, amelyeket régen tengereknek gondoltak, ezért is nevezték el ezeket a mare területeknek. A látványos, hatalmas krátereket és tengereket a felszínbe becsapódó aszteroidák és sziklák hozták létre. A becsapódások következtében a Hold felszínén a kőzetek finom, púderszerű anyaggá, holdporrá őrlődtek. Ezt az anyagot nevezzük regolitnak, és ez borítja a Hold teljes felszínét 4 méter, de akár 15 méter vastagon is.
A Hold egyik különleges tulajdonsága, hogy mindig ugyanazt az oldalát mutatja a Föld felé. Ennek az az oka, hogy a Hold tengelyforgási ideje és a Föld körüli keringésének ideje megegyezik egymással. Ezt a jelenséget kötött keringésnek nevezzük. A nappali és éjszakai oldalt elválasztó határ neve terminátor, és mivel a Holdnak gyakorlatilag nincs légköre, így a terminátor vonala igen élesen látható. Ennek mentén figyelhető meg a legélesebb kontraszt, ezzel remek lehetőséget kínálva a hegyvonulatok és kráterek megfigyeléséhez.
És mint a mondás tartja: ki későn fekszik, együttállásban gyönyörködik. Bár nem így hangzik a mondás, július 17-én, szerdán mégis elmondhatjuk, hogy igaz. Az esti égbolton 22:07-kor az Antares és a Hold szoros párosát figyelhetjük meg szinte pontosan déli irányban. Mivel égi kísérőnk ekkor 85%-os fázisú lesz, erős fénye miatt érdemes lesz egy binokulár használata az esemény minél jobb észleléséhez. A párost a déli horizont felett kell majd keresnünk 15°-kal, az Antares pedig a Hold felett 28'-cel izzik majd.
Szerző: Varga Nóra, Bemutató csillagász
Svábhegyi Csillagvizsgáló