Július 30-án, kedden hajnalban a nyár egyik legszebb szabad szemes csillagászati jelenségében gyönyörködhetünk. Hajnali fél négykor a keleti égboltra tekintve öt objektum együttállását figyelhetjük meg. Az égi ötösfogat legfényesebb tagja a csökkenő fázisban lévő hűséges égi kísérőnk lesz. A 29%-os fázisú holdsarló már szabad szemmel is fenséges látványt nyújt a látóhatár felett 31 fokkal, azonban kisebb csillagászati távcsövekkel gyönyörű krátereket észlelhetünk a felszínén. Égi kísérőnk észlelése során érdemes a terminátor mentén – az az árnyékvonal, amely elválasztja a megvilágított és az árnyékos területet – észlelni a felszíni képződményeket. Ekkor csodálatos árnyjátékokat észlelhetünk, ahogyan az egyes kráterek különböző megvilágításban vannak. A Hold északi féltekéjén, a középső-felső részén, pontosan a terminátor vonala mellett lesz látható a Copernicus-kráter, amely rászolgált az összetett komplex kráter titulusra. A 800 millió éves felszíni képződmény átmérője 93 km és a közepén 1200 méter magas központi csúcsokat láthatunk. Továbbá sok teraszból álló sáncfalai és sugársávjai még ellenállhatatlanabbá teszik ezt a csodás holdkrátert.
Egy nagyobb ugrást téve a Hold déli, alsó részén, kissé még az árnyékban egy kráteróriás vár minket. A Longomontanus 145 km-es átmérője miatt az egyik legnagyobb kráter a Holdon. Az előzővel ellentétben nem figyelhetünk meg teraszos falakat és sugársávokat, azonban mellékkráter láncolata rendkívül impozáns. Sőt mi több, egy kicsi központi csúcsot is észrevehetünk a több milliárd éves kráterben.
A Holdtól jobbra fentebb, északkeleti irányban észlelhetjük a Fiastyúkot, amely kicsivel több mint 2 fokra lesz égi kísérőnktől. A csillaghalmaz összfényessége 1,6 magnitúdó, azonban a hét legfényesebb csillagát nem lesz könnyű észlelni a holdsarló erős fénye miatt. A nyílthalmaz látszó átmérője igen nagy mivel csak 400 fényévre van tőlünk. Az égbolton több mint három teliholdnyi területen terül el, így a lehető legkisebb nagyítást érdemes használni. A kereső és kézi távcsövünkben már felbomlik a halmaz, és két tucatnyi kék színű csillagot észlelhetünk.
A Holdtól déli irányban, lefelé és kicsit balra haladva 5 fokra láthatjuk a vörösen ragyogó Mars bolygót. Mivel még messze van az oppozíciótól – amikor a bolygó a legközelebb lesz a Földhöz –, így fényessége 0,9 magnitúdó lesz, amely vetekszik a legfényesebb csillagokéval. A közeledő vörös bolygó látszó átmérője még csak 5,8 ívmásodperc, így rendkívül nehéz felszíni alakzatokat észlelni rajta. Azonban 100-150-szeres nagyításon már jól kivehető lesz a bolygó vörös korongja, és ha kicsit alaposabban megnézzük, látjuk majd, hogy annak csak a 89%-a lesz megvilágítva! Fázisa van a Mars bolygónak is! Szerencsénkre a háború istenéről elnevezett planéta az Omega2 Tauri csillaggal lesz szoros együttállásban. A két égitest között csak 10 ívperc lesz a távolság, és így távcsövön át egy látómezőben észlelhetjük a Marsot és az alatta lévő fehér színű csillagot. Az Omega2 Tauri 94 fényévre található a Földtől, és felszíni hőmérsékletét több mint 7500 kelvinre becsülik a csillagászok. A fényessége 4,9 magnitúdó, így egy holdmentes estén szabad szemmel is látható alacsony fényszennyezésű égen.
A vörös bolygótól délnyugati irányba, balra lefelé közel 8 fokot haladva a Jupitert láthatjuk. A bolygók királya lesz a második legfényesebb, mivel -2,1 lesz a magnitúdója. Egy kézi távcső segítségével már a Jupiter Galilei-holdjait is megpillanthatjuk. Kisebb csillagászati távcsövekkel százszoros nagyításon már jól kivehetőek lesznek a hatalmas bolygó színes felhősávjai.
Az égi jelenség leghalványabb tagja az Uránusz lesz, amelynek fényessége csak 5,8 magnitúdó. Az átlagos emberi szem a holdmentes sötét égen a zenitben 6 magnitúdó körüli fényességű csillagot még meglát, így a távoli bolygó, részben a hold fénye miatt, nem lesz szabad szemmel látható. Megkereséséhez a Fiastyúktól délkeleti irányba, jobbra lefelé kell haladni 5 és fél fokot. Kézi és keresőtávcsőben csillagszerűnek fog tűnni. Ahhoz, hogy láthatóvá váljon a korongja, legalább 100-200-szoros nagyításra és egy kereső csillagtérképre lesz szükségünk.
Augusztusi égi háromszög
Augusztus 5-én, hétfőn hajnalban egy égi háromszöget láthatunk. Hajnali fél négykor a keleti égboltra tekintve 25 fokos magasságban észlelhetjük a Jupiter–Mars–Aldebaran együttállást. Az Aldebaran csillag másik neve Alfa Tauri, a Bika csillagkép legfényesebb tagjáról lévén szó. A tőlünk 67 fényévre lévő csillag sugara 62 millió kilométer, amivel messze felülmúlja a mi központi csillagunkat. Sőt mi több, nem is akármilyen pozíciót foglal el a csillagképben. Amennyiben magunk elé képzeljük az égi állatot, akkor a vörös óriáscsillag a bika szemét ábrázolja. A balra fölötte lévő vörösen ragyogó Marsnak köszönhetően olyan érzésünk lesz, mintha két vörös szeme lenne az égi állatnak. A Jupiter nem csak a négy Galilei-holdjával, hanem a Nagy Vörös Foltjával is várja az észlelőket. Naprendszerünk legnagyobb vihara hajnal 4-kor már látható lesz a bolygó peremén, amelyhez 200-szoros nagyításra lesz szükségünk.
Azonban gyorsnak kell lennünk, mivel a napkelte fénye fokozatosan rontani fogja a bolygón látható alakzatok kontrasztját. A Marstól délkeleti irányba, jobbra lefelé haladva 2,5 fokot lesz látható Epszilon Tauri, az Ain nevű csillag. A 3,5 magnitúdós narancs-vöröses színű csillagot szabad szemmel is láthatjuk. Mindenképpen érdemes megtekinteni a 146 fényévre lévő csillagot, mivel számos izgalmas tulajdonsága van. Az Ain átmérője 17 millió kilométer körül van, ami messze felülmúlja a Napét. Azonban a felszíni hőmérséklete csak 4500 Celsius-fok körüli. A tömege majdnem háromszor akkora, mint központi csillagunknak, és az élete végén a csillagból planetáris köd lesz, amelynek közepén egy fehér törpe lesz észlelhető. Azonban a csillag életkorát bő 500 millió évre becsülik, így hosszú évmilliárdokat kell várni, amíg a fentebbi állapot bekövetkezik.
A két jelenséget hajnali négy óráig zavartalanul tudjuk észlelni, majd a pirkadat és a napkelte el fogja tüntetni a leghalványabb résztvevőket. Július 30-án elsőként az Uránusz, majd a Fiastyúk nem lesz észlelhető. Szerencsére a Hold, Mars és a Jupiter a pirkadat során is jól látható lesz még.
Az égi ötösfogat résztvevői
Hűséges égi kísérőnk
Naprendszerünk kőzetbolygóit megvizsgálva egy furcsa anomáliát vehetünk észre. A legkisebb bolygónak, a Merkúrnak nincs égi kísérője, és ezzel hasonlóan van a Vénusz is. Külső bolygószomszédunknak, a Marsnak csak két kicsiny kísérője van. Azonban a mi bolygónk a Naprendszerünk ötödik legnagyobb holdjával büszkélkedhet. A csillagászokat régóta foglalkoztatta, hogyan is jött létre égi kísérőnk. Több elmélet is született, az egyik szerint a két égitest egyszerre született, egy másik szerint pedig a Föld annyira gyorsan forgott a tengelye körül, hogy a Hold kiszakadt belőle. A választ az Apollo–11 által visszahozott holdkőzetek vizsgálata adta meg. Holdunk 4,5 milliárd évvel ezelőtt született, amikor a Theia nevű bolygó ütközött a fiatal Földdel.
A becsapódás következtében hatalmas mennyiségű anyag került a világűrbe, amelynek egy része pályára állt bolygónk körül. Majd az egyes darabok összeütköztek egymással, és így létrehozták égi kísérőnket. Az égitest megszületése után kb. 600 millió éven át rengeteg becsapódás érte, amelyek nyomait a mai napig láthatjuk. Ennek a bombázási korszaknak az intenzitásáról mindent elmond, hogy 300000 egy kilométernél nagyobb kráter borítja a Hold általunk látható felszínét. Szabad szemmel azonnal feltűnik, hogy világos és sötét területek vannak a felszínén. A sötét, bazaltos területek vulkáni tevékenységek – egymilliárd évvel ezelőtt még volt aktív vulkanizmus az égi kísérőnkön – és becsapódások sorozata hatására jöttek létre. A fehér területeket pedig holdkőzet, azaz regolit borítja.
Fiastyúk
Talán az egyik legrégebb óta ismert csillaghalmaz, mivel a fényessége 1,6 magnitúdó, így szabad szemmel is látható. Ennek köszönhetően az ókori görögök és más régi kultúrák is ismerték. Ebből fakadóan számos elnevezése van, mint Plejádok, Messier 45, Hét Nővér és Subaru. A nyílthalmaz 444 fényévre található a Földtől, amely az egyik legközelebbi ilyen objektummá teszi. Csillagászati szemszögből igen fiatal, mindösszesen 100 millió éves. A 43 fényév sugarú halmazban kb. 1700 csillag található, amelyeknek csak töredékét észlelhetjük távcsövekkel. Az ilyen típusú csillaghalmazok nem maradnak gravitációsan kötöttek, mint a gömbhalmazok. Általában 1 milliárd év alatt a nyílthalmazok szétesnek, és így a Plejádoknak már csak 250 millió éve van hátra.
Jupiter, a bolygók királya
Naprendszerünk legnagyobb bolygója – az átmérője kicsivel több mint 142.000 km – az amatőrök és a professzionális csillagászok egyik legkedveltebb célpontja. Már szabad szemmel is jól látható a hatalmas planéta, azonban egy binokulárral már a négy Galilei-holdját is észlelhetjük. Az itáliai csillagász által felfedezett kísérőknek számos izgalmas tulajdonsága van. Az Io kering a legközelebb a gázóriáshoz, amelynek következtében a bolygó felé eső oldalát a gravitáció megnyújtja. A jelentős árapályerők miatt hatalmas vulkánkitörések zajlanak a kísérőn, és a felszínre törő kén sárgásra, barnára és fehérre színezi a holdat. Így nem csak a legvulkanikusabb, hanem az egyik legszínesebb égitest is Naprendszerünkben. Az Europa nevű hold lázban tartja a tudományos közösséget, mivel a hatalmas jégpáncél alatt valószínűleg folyékony óceán található. A James Webb űrtávcső tavaly szeptemberben szén-dioxidot mutatott ki a kísérő felszínén. A kémiai anyag az Europa tengeréből került a felszínre, amely jó indikátor lehet arra, hogy a felszín alatti óceánban kialakulhatott valamilyen fajta élet. A JUICE űrszonda után az Europa Clipper is meg fogja vizsgálni az izgalmas kísérőt, amelynek köszönhetően 2030 után még több tudás birtokában leszünk az izgalmas holddal kapcsolatban. A Ganymedes a legnagyobb hold a Naprendszerben – átmérője 5268 kilométer –, így a Merkúr bolygónál is nagyobb. A Callisto pedig a legmesszebb kering a Jupitertől és az egyik legkráterezettebb égitest.
A Nagy Vörös Folt a Jupiter legjellegzetesebb felszíni alakzata. Átmérője jelenleg 14.000 km, így a bolygónk beleférne a hatalmas viharba. Egy hasonlóan nagy foltot még 1665-ben Giovanni Domenico Cassini észlelt, amit 1713-ig tudtak megtekinteni a csillagászok. Majd több mint 100 évet kellett várni, hogy ismét látható legyen a csillagászati távcsöveken keresztül. 1831-ben ismét feltűnt egy hatalmas sötét folt a bolygó felszínén, amelynek 1879-ben 39.000 km volt az átmérője. Azóta fokozatosan csökken a kozmikus vihar mérete, így valószínűleg a következő évszázadokban el fog tűnni, mint a Cassini által felfedezett vihar.
A távoli Uránusz rejtélyes világa
A hármas leghalványabb tagja sokáig ismeretlen volt a csillagászok előtt. Sőt mi több, nem is gondolták, hogy a Szaturnuszon túl létezhetnek bolygók. Sajnos az 5,8 magnitúdós fényessége miatt az Uránusz a szabad szemes láthatóság határán van. A csillagászok a felfedezés előtt többször is észlelték, azonban a kezdetleges távcsövekben csillagszerű volt. Ennek következtében hiába pillantották meg a planétát, szinte mindig csillagként azonosították. William Herschel volt az első csillagász, aki 1781. március 13-án felfedezte, hogy valami „üstökösszerűt” talált, és a későbbi megfigyelésekből kiszámolt pálya alapján ismerték fel, hogy a Naprendszer eddig ismeretlen bolygója. A későbbi távcsöves megfigyelések során felfedezte az Uránusz két legnagyobb kísérőjét, a Titaniát és az Oberont. 1986 januárjában a Voyager–2 űrszonda megközelítette a távoli planétát, és számos izgalmas adatot gyűjtött. A közel 90 fokos tengelyferdesége miatt a pólusoknál 42 éven át felváltva nappal vagy éjszaka van. A Földön jól ismert nappalok és éjszakák váltakozását csak az egyenlítőjének egy szűk sávjában tapasztalhatjuk meg. Az űrszonda megvizsgálta a felhők összetételét, amelyekben ammónium-hidroszulfidot is kimutattak. Ez a molekula a bűzbomba alapanyaga, így igen kellemetlen lenne, ha az Uránusz gázfelhőiben kellene léteznünk.
A vörösen tündöklő bolygó, a Mars
A római háború istenéről elnevezett bolygót már az ókor óta ismerték a különböző civilizációk. Szerencsére az évszázadok előrehaladtával hatalmas technológiai fejlődések történtek, amelyeknek köszönhetően rengeteg információval rendelkezünk a vörös bolygóról. Természetesen számos megválaszolatlan kérdés van még, azonban a jövő küldetései remélhetőleg tovább bővítik az emberiség tudását. A Mars átlagosan 1,5 csillagászati egységre van központi csillagunktól – egy csillagászati egység 150 millió kilométer, ami az átlagos távolság a Nap és a Föld között –, a keringési ideje pedig 687 nap. A tengely körüli forgása majdnem megegyezik a Földével, mindössze 40 perccel hosszabb. A bolygónak 25 fokos tengelyferdesége van, így ott is tapasztalhatjuk az évszakok váltakozását. Továbbá a Marson találhatjuk Naprendszerünk legnagyobb vulkánját és kanyonját. Az Olympus Mons több mint 20 km-es magasságával messze lepipálja a Himaláját. A Valles Marineris kanyonrendszer 4.000 km hosszú, amely közel megegyezik az észak-amerikai kontinens szélességével, és helyenként 10 km-es a mélysége. A jelenlegi tanulmányok szerint 3,7 milliárd évvel ezelőtt volt a legnagyobb mennyiségű víz a bolygó felszínén. Ez egybeesik a földi élet kialakulásával, ami nem feltétlenül meglepő, mivel mind a két égitest a Nap lakhatósági zónáján belül kering. Azonban pár százmillió év után a bolygó, fokozatosan egyre szárazabbá vált, de így is 1-1,5 milliárd évig folyékony víz volt a Marson. Végül az utóbbi 1-2 milliárd év során elnyerte a most ismert felszíni formáját. A jellegzetes vöröses színét annak köszönheti, hogy a felszínén vas-oxidban (rozsda) gazdag homok, található.
A Mars valószínűleg a mágneses tér hiánya miatt veszítette el tengereit, tavait és folyóit. A kiváltó okot a mai napig keresik a tudósok, azonban a következmények igen drasztikusak voltak, ahogyan fentebb olvashattuk. A Napból érkező sugárzás folyamatosan vékonyította a vörös bolygó légkörét, amit nem tudott megvédeni a mágneses mező. Ennek következtében fokozatosan elpárolgott a víz, és hosszú évmilliók alatt elsivatagosodott a külső bolygószomszédunk. A vékony légkör miatt a légnyomás csupán 0,6 %-a a földinek. Ennek következtében a legmelegebb területeken a hőmérséklet akár a 20 °C-ot is elérheti, azonban a sarkokon akár -153 °C-os fagyok is lehetnek. Az átlagos hőmérséklet -63 °C, illetve a vékony légkör miatt a víz 2 °C-on már felforr. Abban az esetben, ha egy felszíni túra közben levetnénk az űrruhánkat, megfagynánk azonnal, vagy a testünkben lévő víz párologna el. Természetesen a csillagászok szeretnék megtudni, hogy volt-e élet a Marson és ha igen, mennyire volt fejlett. A jelenleg is működő Perseverance rover a Jezero-kráterben vesz kőzetmintákat, amelyeket a 2030-as években akarnak visszajuttatni a Földre. A rover nem hiába landolt a fentebbi helyen, mivel a kráter egy ősi folyó deltája volt, és jó eséllyel alakult ki az élet ezen a területen. A minták vétele nem okoz gondot, azonban a visszahozatala már nem lesz egyszerű feladat. Sőt mi több, a marsjáróval együtt utazott az Ingenuity nevű helikopter, amely több tucatnyi fel- és leszállást hajtott végre a bolygó felszínén.
Asaph Hall amerikai csillagász 1877-ben fedezte fel a Mars Phobos és Deimos nevű kísérőit. Mind a kettő kötött keringésű, ami azt jelenti, hogy ugyanazt az oldalukat mutatják a Mars felé. A legérdekesebb a Phobos, amely néhány centivel közelebb kerül minden évben a Marshoz, és elképzelhető, hogy becsapódik a bolygóba. A másik lehetőség szerint a Mars gravitációja darabokra töri a kicsiny kísérőt. Csupán 50 millió évet kell várnunk, hogy megtudjuk melyik szcenárió fog megtörténni, de egy dolog biztos: a Phobos darabjai vagy a becsapódás során kiszakadt kőzetdarabok pályára állnak a vörös bolygó körül, és így egy szép gyűrűrendszert figyelhetünk majd meg körülötte.
Július 30-án és augusztus 4-én a fenti pompás együttállásokat rendhagyó hajnali észlelési programmal ünnepli a Svábhegyi Csillagvizsgáló, érdemes csatlakozni!
Szerző: Vizi Róbert, Bemutató csillagász