Hajlamosak vagyunk elsiklani életünk természetesnek vett, újra és újra ismétlődő epizódjai felett. Gondolkodjon kicsit az Olvasó, vajon mikor kapcsolt fel legutóbb egy lámpát valahol? Mikor kapcsolt be árammal működő készüléket, vagy mikor tette mobiltelefonját töltőre? Ezt a cikket szinte bizonyosan laptopon, táblagépen vagy okostelefonon olvassa (és jó eséllyel a Facebookon keresztül jutott el hozzá), amelyek mindegyikét napi szinten használja. De áram kell az utazáshoz, a televíziózáshoz, a ventillátor vagy a légkondicionáló használatához, és áramot használ a hűtő, a fülhallgató meg a fűnyíró is.
Mindez annyira természetes, hogy annak természetellenességébe bele sem gondolunk. 100 évvel ezelőtt (döbbenetes belegondolni: mindössze három nemzedék!) a nagyobb városokon kívül a villamoshálózat elérhetetlen volt. A XX. századi, korábban soha nem tapasztalt mértékű technikai fejlődés elválaszthatatlan az elektromosságtól. Ahogy Lenin mondta:
„A kommunizmus annyi mint szovjethatalom plusz villamosítás”
Valóban, a későbbi híres ötéves tervek előfutára, az 1920-21-ben kidolgozott GOELRO terv célja egészen konkrétan a szovjet város (és vidék) villamosítása volt.
Vessünk egy pillantást az alábbi képre.
Fényképészetileg első ránézésre nem tűnik a legjobb alkotásnak. A bal felső sarokban a lámpa udvara kiégetett mindent, az emberek mindössze egy kis részt foglalnak el a kép területéből. Amatőr fényképésszel volna dolgunk, aki élete első tekercs filmjén örökítette meg a látottakat?
Az időpont 1963. augusztus 20.-a, a helyszín a nyírségi Aporliget község (1975 óta Bátorliget). Idézzük a korabeli filmhíradót:
1963. augusztus 6-án, az alkotmány ünnepére felemelt utolsó távvezeték-tartó oszlop jelezte, befejeződött a második ötéves terv faluvillamosítási programja. A Szabolcs-Szatmár megyei falu községházának falában maradandóbb jelkép a kapcsolótábla minden emléktáblánál. Utolsóként a határ menti kis Aporligeten is kigyúltak a fények. A terv befejeződött. Augusztus 20-tól az 1700 lakosú kis községben is kulturáltabbá válik az élet.
Hát ezért kapta lencsevégre fényképész barátunk a köz mellé a közvilágítást: az a kiégett bal felső sarok nem más, mint egy darabka történelem, fotonok hada, amint hírül hozzák, hogy a XX. század megérkezett a legkisebb, legfélreesőbb magyar falucskába is. Nem kellett ezentúl ügyetlenül botorkálni, netán félni a sötétben: a civilizáció a zord természet egy újabb erődjét számolta fel.
Az Olvasó talán megmosolyogtatónak találja mindezt a pátoszt. Gondoljunk azonban bele, mit jelentett ez a pár villanypózna az Aporligeten lakó 1700 embertársunknak. Illetve inkább abba, hogy mit jelentett annak hiánya: áram nélkül nem szól a rádió (hacsak nem volt egy ügyes diák, aki detektoros vevőt fabrikált), nem működik a televízió, nem lehet centrifuga, porszívó, lemezjátszó sem a háztartásban. Szép a petróleumlámpa lángja, de sokkal kényelmetlenebb, mint egy izzó.
Így hozta el a villamosítás – s így a közvilágítás –, ha a valódi kommunizmust nem is, de modern világunkat mindenképp. Emberek milliárdjainak tette és teszi kényelmesebbé, biztonságosabbá, boldogabbá az életét, túlzás nélkül százmilliókat emelt fel a nyomorból. A villamosítás szükséges és jó.
II.) Háromórás kaland Epping határában
2024. május 8-án töltött részecskék roppant hada indult útnak a Nap felől, és kétnapos út után elérte Földünket is. 1989 márciusa óta nem tapasztalt aktivitás volt ez, amelynek eredményét remekül foglalja össze az alábbi képernyőkép:
Valóban, az ember nem igazán szokott hozzá a Badacsony felett sziporkázó sarki fény (aurora borealis) látványához, amelyet ilyen erővel Magyarországról legutóbb 2003-ban lehetett megfigyelni. Döbbenetes, de még a trópusi égövben található Kanári-szigetekről is jelentették az aurórát, sőt még Zuglóból is.
Jelen cikk szerzője sajnos London belvárosában tartózkodott: a sarki fények észlelése onnan teljesen reménytelen vállalkozásnak bizonyult. A város fényei elnyomták a ritka látványt. Mivel az előrejelzések biztatónak tűntek, másnap egy London mellett található kisvárosba, Eppingbe mentem másodmagammal, ahol a városkától északra elterülő egyik réten rendezkedtünk be az észleléshez: sajnos ismét sikertelenül, ám ezúttal nem rajtunk múlt.
Ha Londonban nem esztelenül világítana mindig és minden éjszakénként, az egyébként gyakran már zavaróan vakító közvilágítást kicsit lejjebb tekernék, ha a város odafigyelne, hogy a fény az úttestet és ne az eget világítsa, nos, akkor valószínűleg a belvárosban élő milliók sem maradtak volna le a rendkívül ritka látványról.
Meglepődve tapasztaltuk ugyanakkor, hogy mennyire fényes volt az északi égbolt. Bár nagyvárosi társaim közül valaki meg is jegyezte, hogy ő még sohasem látott ennyi csillagot (ez önmagában rendkívül szomorú látlelet a városi égbolt helyzetéről), sajnos az igazság az, hogy kifejezetten gyatra ég tárult fölénk. Egészen megdöbbentő volt, hogy a kisváros utolsó utcájában – ahol este már a madár se jár, néhány hozzánk hasonló amatőrt leszámítva – minden ház ajtaján szabályosan rikított valamiféle díszvilágítás, s hogy az utolsó lakott épületek után is még vagy száz méternyire folytatódott a közvilágítási lámpák sora. Váratlanul sokat kellett gyalogolnunk a főúton, amíg értelmezhetően sötét helyet nem találtunk.
III.) A hegylakók
Amikor a Svábhegyi Csillagvizsgáló 1929-ben megkezdte működését, még érdemi megfigyelések elvégzésére volt képes. Ne feledjük, hogy Kulin György, a magyar amatőrcsillagász mozgalom atyja az intézetből fedezett fel huszonegy kisbolygót, valamint egy üstököst (mindössze 3-4 év alatt). A városi fények fokozatos terjedéséről persze gondoskodott a Budapest Székesfőváros Elektromos Művei (ez a vállalat 1918-tól a II. világháború végéig látta el villanyárammal a fővárost), azonban a helyzet egyáltalán nem volt kritikus.
A második világháborús pusztítás után aztán megkezdődött az újjáépítés, s vele a már említett nagyszabású villamosítás. A svábhegyi viszonyok egyre kedvezőtlenebbé váltak a tudományos megfigyelésekhez, így az intézetnek költöznie kellett. Ne feledjük, hogy a híres palomar-hegyi teleszkóp a maga 200 hüvelyk (508 cm) átmérőjével a világ legnagyobbja volt 1949-es átadásától 1975-ig, amikor is a szovjet BTA-6 lekörözte (605 cm). Előbbi Kalifornia lakatlan, kopár hegyvidékén áll mintegy 1713 méter magasan, utóbbit pedig a Kaukázusban húzták fel, tengerszint feletti magassága 2070 méter. A tendencia azóta is folytatódik: a nagy csillagászati teleszkópokat ma már csak hegyek tetején építenek (néha pedig a világűrbe helyezik őket, mint a Hubble vagy a James Webb).
1958-ban a svábhegyi helyzetet sem lehetett már tovább halogatni: az intézetnek ismét költöznie kellett, ezúttal azonban nem a háború elől, mint négy évtizeddel korábban, az ógyallai evakuáció idején, hanem a rohamosan terjedő fényszennyezés miatt.
Magyarország fő csillagászati obszervatóriuma ma Piszkéstetőn működik, 944 méter magasan. A Svábhegyi Csillagvizsgáló, ahol valaha kisbolygók tucatjait fedezték fel, évtizedek óta alkalmatlan érdemi tudományos munka végzésére.
IV.) Visszaszoruló égbolt
Ahogy a XX. században a modernitás érkezett meg a közvilágítás (és az otthonok kivilágítása) a villamosítással, úgy ma egészen más jelenséggel találjuk szembe magunkat. Általános tapasztalat, hogy az agglomerációt körülvevő fénygyűrű határa fokozatosan terjed, de a magyar nagyvárosokat, sőt kistelepüléseket és falvakat is hasonló tendencia jellemzi. Százhalombattán például az elmúlt 8 évben érezhető romlás tapasztalható, holott ez az ország egyik legjobb infrastruktúrájú és legélhetőbb települése évtizedek óta. Mégis, valami oknál fogva a város évről évre egyre fényesebb. Az eget kémlelők évről évre tapasztalhatják, amint egyre később jelennek meg a szürkületi ég első csillagai, s amint az évekkel korábban még elfordított látással csak-csak derengő halvány csillagokat a szem többé már nem pillanthatja meg.
Ahogy hat évtizeddel ezelőtt a civilizáció és a milliók felemelkedését szolgáló technikai haladás, úgy ma sokkal inkább az ignorancia és egy rendkívül szűk látókörű gondolkodásmód áll a fényszennyezés mögött. A Szegedi Csillagvizsgáló munkája északnyugat felé gyakorlatilag ellehetetlenült, a Dóm értelmetlen kivilágításának hatására: a város jelképét megvilágító reflektorok nemritkán célt tévesztve a levegőbe világítanak, teljesen céltalan fényoszlopokat kreálva. A gyakorlat természetesen pazarló is és egyáltalán nem egyedi. Egyre divatosabbá vált például napelemes, akkumulátoros fények kihelyezése a kertbe: holott az esték döntő részét az emberek többsége továbbra is a házában tölti, így ezek a fények az esetek elsöprő hányadában a semmit világítják a senkinek. A nátriumgőzlámpák (ezek azok a jellegzetesen sárgán világító lámpák) fokozatos LED-re cserélésével szintén csak a baj van: az új utcalámpák gyakran vakítóan fényesek. Ennél már csak az rosszabb, amikor nem célzottan az utcát világítják, hanem jut fény mindenhová: a gömb burájú lámpák például nehezen indokolhatók.
V.) Odafigyeléssel a probléma megoldható
Látjuk, hogy a fényszennyezés valós probléma. Nem csak a csillagos égbolt látványát pusztítjuk így, de közvetve és közvetlenül saját mentális egészségünket is, ezt mindenki tapasztalhatta már, akinek mondjuk az ablakán esténként bevilágít egy utca lámpája, megnehezítve az elalvást.
Pedig létezik megoldás, sőt az kifejezetten egyszerű. Az önkormányzatok részéről a teendők három pontban foglalhatók össze:
- Oda és csakis oda világítsunk, ahová kell (utca, épület).
- Az emberek – és állatok! – számára kellemes melegfehér, sárgás fényeket részesítsük előnyben.
- Este 10 és hajnali 4 óra között csökkentett fényerő mellett világítsanak a lámpák.
Ezek olyan, rendkívül egyszerűen kivitelezhető és mindenki számára megtérülő lépések, amit egy ciklus alatt megvalósíthat szinte minden önkormányzat. Ráadásul nem kell feltalálni a spanyolviaszt: akadnak már példák is, amelyek átvehetőek. Forrásunk a Kolláth Zoltán által létrehozott Fényszennyezés.hu.
Kiszemelt településeik az ország két ellentétes sarkában találhatók: a Bükki Nemzeti Parkban található Répáshuta, valamint a Kaposvártól nyugatra elterülő Zselicben (ahol híresen szép, fényszennyezés nélküli az égbolt) található Bárdudvarnok. Ezeken a településeken végrehajtották azt a három pontból álló programot, amelyet az imént említettünk. Az eredmények önmagukért beszélnek.
Derült, fényszennyezésmentes eget!
Szerző: Bacsó Zétény, Amatőrcsillagász, Korábbi diákolimpikon
Svábhegyi Csillagvizsgáló